a Határok és takarókból kimaradt
Kitérő a németről
Zúghat a B-közép, zenghet a tamtam,
megvan, szütyőmben készen a papiros,
hogy a német nyelv se foghat ki rajtam,
már a Hörtest Ergebnise se piros,
bár kész tény az is, nem vagyok nyelvzseni,
se német-, se angol-, megmondja bárki,
aki meghall egyiken is csengeni,
de Bábelből szám már könnyen talál ki.
És így, hogy megvan a kellő százalék,
danke schön, und hadd mondjam e katedrán,
hogy ugyan magyar akolból származék,
ha már mein sors ily véletlent rakott rám,
és nyelvem magyar, és az is marad végtelen,
enyém ez a színes, harsogó, konok,
nagy, kereplő körhinta, ez a féktelen,
de lassan mégis akad egy pár dolog,
amit inkább már csak németül tudok.
Mert néha érzem, mennyivel többet ér
a többnél is a mehr, és hogy a nicht mehr
hogy fájhat. És hogy milyen kék, halk a Meer,
vagy az ég milyen szürke, mikor bedeckt,
és minden Sehnsuchtba belegebedek.
Ahogy csip-csup bajokkal elkap, és fojt,
tudom, a könny szememből már olyan feucht,
aztán ha elindult és végig lefolyt,
kicsit Absicht már a javító szándék.
Meg Waldabb az erdő, hová kószálnék,
és ha nőt képzelek, minket mint párokot,
manchmal vielleicht most már Elzával járok ott.
Hogy Elza, Elza, küss mich kräftig Elza,
nézd, vérem ahogy rinnt meg a testem schwellt
attól, ahogy nézel és szemmel versz a
fák közt – erről Wagnered-Goethéd se sejt,
se Redakteur, se főnököd-Direktor.
De ez se oly izgi ábránd, mint egykor,
és elfelejtem még, meg a nyelvet is,
ez így van rendjén, az idő változik,
és benne mind; mit képzeltünk, kárhozik,
örök csak az otthon, kocsmánkban egy Tisch,
ezt megmondhatja barátom a Knecht is.
Az összes mein Freund örök, nem sorolom,
tán bennük-velük van az én otthonom,
vallomáson ily sietve zárolom,
furcsa kitérőmet többi témámra
nyelvautópályán visszakanyarítom.
Lehet, hogy mint a baráti példámba’,
sok mindenben élhetünk, de félvállra
se vegyük, amit idéznek százszámra,
„nyelvében él a nemzet”, így nyelvünkben
is élünk. De emellé még elvünk nem
változik azzal sem, hogy ahány nyelvet
beszélsz, annyi emberként élsz, mint szintén
mondják. És ha már megmondtam őszintén
ezt az idegenszós furcsa érzetet,
ha következtetésem még kérdezed,
hadd fékezzek le úgy itt a legszélen,
és szögezzem is le ezt a versvégen:
a nép-hangyabolyban élve nem szégyen,
mikor utat keresve csak tántorgunk,
hogy ha nyelvből-nyelvbe (mint nyelvről-nyelvre
Elzával) néha kicsit még vándorlunk.
Utolsó kommentek