Motoszkáltok bennem, gyerekkori helyek, elpárlott légkörök, lebomlott díszletek, Halas felé festményes puszta, a telken galambos erkély, száradt guanós vasrács, betűs paradicsomleves, a tányérszél fáradtsárga fém, mamáék konyakoznak zöld-üveg pohárkákból, Kecskemét éjjel, lenn egy fényes benzinkúton zajhömpölygés, botorkálás a sötét előszobában, hogy fel ne ébresszük egymást, a papától kicsit félve is, karamellás kakaó, egész nap a szitkozott tévé, Miskolcon rég-bezárt szálloda, torokfájás miatt a szobában maradtam, és már nem tudom, ők hova mehettek, meg a barlangfürdő fényei és párái az árnyban, kerek kis szoci padlócsempéken vizes papucs-cuppogás, Riminibe félúton Szombathelyen alvás, esti bevásárlás, először láttam ekkora áruházat, aztán ugyanolyan lett sorban a többi, akárhol jártam, és amott már Olaszban a kemping-kavicsok közt rögtön váratlan királydinnyék szúrták meg a talpam, forrót főztek szüleim az utánfutó-sátrunk fülledt előterében, és még hazaút előtt hajnalban kinéztünk a tengerhez, hogy verte a kék vihar habja távol a kis sziklákat, meg az érkezve háttal-állt apán is az inget, meg a másik kemping, ahova évről-évre jártunk St Andrä am Zicksee-n, az aranyhíd a Fertő-tavon napnyugtakor, gumicsónak, fagyik, csúszdák és burzsuj osztrák faházak, mikről meg azt képzeltem, ott élek majd, ha nyugger leszek…
És a gyerekeim ugyan hová is vihetném? Nem tudnék, mint családom nekünk tudott, nekik saját, új helyeket. Más vagyok, mint ők voltak, és kicsit, úgy érzem, ötlettelenebb. Nem akarnám, hogy épp ezért maradjanak
emléktelenek.
Utolsó kommentek