Még mondod épp, és arra valamit én is mondanék,
egy kapcsolódót, hozzátevőt, nem csak a magamét,
de nem egyszerű ez már. Szertecsusszan pár toldalék,
és értelme se lesz, nem lesz, mit agyad vagy agyam ért,
és majd visszakérdezhetsz: most mi a frászt gagyogok.
Pedig volt miértje, és poénja, vagy akkor úgy tűnt,
azon a félálmos vidéken, erre van gyanú-ok,
de a táj és logikája oda. Ezt az apró bűnt,
gaztettet kiűzted, hogy hangocskád visszaébresztett,
és vissza is nézlek még egyszer, itt, ahova hoztál.
Közben az Ommadawn szól, a lemez mára ez lett,
a zene fényben úszkál, neki nagy sárgás-piros tál
a szoba, mi meg a mélyén fekszünk. És hogy micsoda,
micsoda ívek, ahogy összehajlón idefekszel,
igazán így látni meg. Ahogy fészkel ide, oda,
de mellettem, a pár görbület, a hajjal, a testtel.
Szoborba a művész ezt meddig faraghatja flexszel?
De erről semmit nem szólok inkább, csak válaszolok,
és beszélünk tovább, halasztva a reggelt még odább,
összekuporgó közelünkben párat még csókolok,
de hogy el-elalszunk, néhány már búcsúcsókba megy át.
Valamit megint félremondok, majd elbandukolok
újra. Tán oda, hol tudjuk, mit nem tudsz, és nem tudok,
hol jobban értjük az egyik csókját, meg a másikát.
Utolsó kommentek