Surran négy holdfényes topánka a macskaköves tavaszi téren. Összekarolva sietnek a lányok, csacsognak, nevetnek, a szél néha a hajukba kapdos. A páros léptekhez legszívesebben kuplézongora szállna be a képbe, de összeszűkülő szemükhöz és mosolyukhoz flamenco illene. Halványan egy börleszkfilm fehér mozdonygőze is kíséri őket; egyiken vaskos szövetkabát, csípőtájon egy nagy masnival, másikon rövid, szellős ruhácska. Tél és nyár egy helyen.
– Egy cigit? – szakítja félbe a fecsegést a kabátos.
Lenyúl egy korlátkötélen a bisztróterasz egy szélső asztalához és elcseni egy lenn ülő úr kezéből a gyújtót. Röptében átnyújtja a társa felé, meggyújt neki egy szálat, majd egyet magának is, és továbbmenve szinte balett-mozdulattal hátrahajolva visszapasszolja a gyújtót a kikerekedett szemű úrnak. Kacér füstszalagok sietnek a nyomukban.
– Nézd meg ezeket – susmog gúnyosan a ruhácskás. Valami színdarabra gyülekeznek – Megint jól összegyűlt a helyi értelmiség.
– Na persze. Mindenki, aki számít…
– Látsz egyáltalán ismerőst?
– Némelyiknek megvan az esze, azt azért tudom. Meg kultúrbarátok. Valamennyire. Egy kicsit, a maguk módján. Csak nagyon félreértenek valamit – itt szív bele még egyet a hosszúkás szálba. Kifújja, majd összeszorítja az ajkát – Igazából mindegyik csak önmagával foglalkozik.
– Az a bácsi, őt mégis vágom – pipiskedik csillogó szemmel a ruhácskás – Pár éve ismertem meg. Szabadverses. Minden nap ír egyet.
– Jaj, ezek a te hóbortjaid. El se szoktad már olvasni, gondolom. Sose értettem ezt a hepped. Nincs kedved egy fröccshöz?
– De, menjünk.
Azzal sarkon fordulnak, és magukra hagyják a színháznál tébláboló, egymás közt jópofizó tömeget. Majd később visszanéznek. Két sarokkal arrébb, egy faasztalos-napernyős teraszra csüccsennek le, egymással szemben, a kabátos széttett karokkal, a ruhácskás felemelt térddel. Egy-két apró lúdtollpihe és pár napfénysugár kerülgeti válluk.
Egymás szemébe szúrják mosolyuk, szokásos farkasszemjáték, közben vékony csuklóik felül továbbra is szállnak a cigifüstök. A farkasszemezés hamar megszakad, rögtön inkább a többi embert figyelik, egymás tarkója mögött. Mindig az új embereket figyelik, hátha, hátha lesz valami, csak még azt se tudják, mi. Előttük-mögöttük további asztalok.
– Bunuel – így egy lányhang, a vastagkabátos mögött.
– Öööö – egy fiúhang – Leone. Sergio Leone.
Nagyot sóhajt egy harmadik, szintén fiúhang, majd kiböki:
– … Erich Engel.
– Az ki? – így a lány.
– Német, régi. Pygmalion. Meg ilyenek.
Az a lány szintén cigarettázik, egyébként jólfésült, kimért, egyenesen tartja magát, főleg a vállait, kicsit pózol a világnak. A fiúk bongyorhajúak és sálasak. A lány elnyomja a csikkjét, szemei lesütve, majd kisvártatva megszólal, ő következik.
– Lev Kulesov.
– És az ki?
– Olyan is volt.
A kabátos felhúzott szemöldökkel hallgatja, mosolyával ismét a rövidruhás szemébe sandít. Amaz a szemeit forgatja.
– Szólánc rendezőkkel?
– Valami olyasmi.
– Miért játsszanak ilyet?
– Hogy együtt nagyokoskodjanak egymásnak. Egyik ál-művészebbnek tűnjön, mint a másik – feleli a kabátos, ők ott mögötte valahogy meg se hallják – Igazából az eszüket játsszák.
A ruhácskás felemeli vékony karját és egy nagyot csettint. A három fiatal játéka, mint egy letekert hangerő a képernyőn, egyszerre elhalkul. Ők ezt se érzik. Furcsán, murisan, egymásnak tátognak tovább. Lenémultak a két lány fülének.
– Mindjárt jobb – így a ruhácskás.
– Pedig kedvem lett volna közbeszólni.
– Abban nem lett volna köszönet.
– Sosincsen – sóhajt a kabátos, miközben tekintetével az elhaladó pultoslányt követi – Általában nem szeretik az észérveim.
A nyáriruhás hátrasasol, majd vissza.
– Mit nézel rajta?
– Nemtom. De te mit gondolsz róla?
– Nekem helyes.
– Nekem ribis.
– Helyes, de ribis.
Ebben kiegyeztek. Mint valahogy mindig.
– Ő is nézte, ez mögötted – rámutat egy fiúra. Egy lánykával ülnek, a kis ruhácskás mögött. Együtt, fiú és lány, de barátok. Most őket figyelik.
– Ha levetted a szemed a pohárszedő szívedválasztottjáról – mondja élesen a túloldali asztali lányka – Folytathatnád végre, mi a probléma, bro.
– Hát nem tudom, sis – így a másik, az összekulcsolt karú fiú – Vagyishogy de. Mintha be lennék süppedve egy ideje. Az ötlettelenségbe, meg valami nőbe, meg hogy semmi se változik, meg a mókuskerékbe… Akármibe, amibe csak lehet. És nem tudom, mi kellene.
– Nem a változás hiányzik, hanem csak valamiben állandósulsz, bro – ő is elnyomkodja a cigicsikkjét – Annak meg örülnöd kéne. Meg jól csinálnod. Az te vagy. Ez meg itt én. Nézz meg engem: nekem is csak valami átmeneti állapot ez itt. Pár hét és itt se leszek. Én is változom. Teveled is lesz majd valami, csak kicsiket változtass, közben meg maradj ilyen is. Én is maradok, amennyire tudok. Aztán itt találkozunk újra – elővesz a kistáskájából váratlanul egy parfürmöt, és befújkodja magát – Mi van az írással?
Erre felfigyelnek. Szemöldökeik felröppennek.
– Néha van – feleli a fiú.
– Hát az nem segít? Nekem bazi sokat.
– Akár. Ha több is lenne. Többnyire az se megy.
Beszéljünk velük, súgják a tekintetek.
Utolsó kommentek