Életem első valamire való hitvitája (leszámítva az agyas barátunk Vár-kocsmaasztali kérdezősködős felboncolgatós belekötözködéseit) egy bordányi tetőtéri hálószoba padlóján esett meg, jó néhány liter vébékával és jéger-felessel a hátunk mögött. De akármit is beszéltünk aznap este össze, reggelre abból nagyon nem sok minden maradt.
Pedig tudtuk másnap nagyon jól, hogy valamiket, de nagyon valamiket bizonyisten sikerült végül összehoznunk, a vitatkozásban telibe-fején találnunk, jól-kimondanunk. És ez az egy csak, amiért most felhozom ezt az egészet – ez az, amiért ezzel az esettel kezdem ezt a hitről-írást. Nem olyan idegen ez különben tőlünk, szó se róla. Volt már, hogy a Jate Klub kiülős folyosóján, tömkeleg sörrel a szervezetünkben, hogy hogy nem ott lyukadtunk ki, hogy a Higgs-bozonról beszéltünk mi hangoskodva nagyban. Nem is tudtam már pár perc után se hova tenni a jelenetet: mi ez már, hogy itt ülünk, levergődve a Jatéba, és nem is azon megy a duma, hogy a vegyészt odalökdössük már valamelyik csajhoz, vagy a zenét szaroznánk, ami szólt. Meg amikor nagy politizálásokba meg történelmi témájú vitákba bocsátkoztunk, akár a kocsmában, akár a tiszai rakparton ülve. Igaza van annak az ábrának, amit a múltkor erről láttam. Az alkohol sok esetben nem is primitív állatot, hanem tudományos okfejtésű megmondó-úriembert hoz ki a férfiból. Persze lehet, hogy egyeseknek pont mi vagyunk a gyökerebbek ezáltal ilyenkor. Mindegy is, én speciel viccesnek látom ezeket a váratlan szellemi vitákat is, mint sok más egyebet is, amiket a barátaimmal megéltem, és amik minket jellemeztek.
Öten vitatkoztunk ilyenkor, valahogy elkanyarodva nagyon messziről, úgy a borosüvegek ülepéről, odáig, hogy hogy van ez a vallás-dolog és hogy van ez a tudomány-dolog. Az Isten, az univerzum, az összeegyeztethetetlen dolgok, és hogy tömegek hogy bírnak ragaszkodni ehhez is, ahhoz is, miközben ott vannak mind a nagy végtelen semmiségben, az idő egy kis miliméterében, veszendően és jelentéktelenül. Vagy valami ilyesmikről. Mondom, nem nagyon emlékszik már egyikünk se. De arra igen, hogy különböző álláspontok ütközgettek meg, és valahogy, némelyeket összevetve, disszertáció-tételekre kész megállapításokat hőbörögtünk sikeresen ki egymásnak, és végül valami tök nagy igazságok csakhogy összejöttek. De barátokként (ugyan már így is elég különbözőekként), de kicsit vérre menően, majdnemhogy lehülyézve a másikat – és közben jófej módon. De hogy mire jutottunk a végére, már sosem derül ki. Egyszer úgy kéne megismételni, hogy fel is vesszük, hangba vagy akár videóra is. Csak akkor már az eredmény lenne lesújtó. „Erre vártunk ideáig? Ez nem lett nagy etvasz...”
Tudomány embere és hit embere. Ezt a Lost-ból szedtem, amit, mikor még nyolcadikos, majd kilencedikes voltam, és akkoriban indult, és még nemigen volt divatban a torrentezés és a letöltöttsorozat-nézés, és még csak a tévé maradt: szinte mindenki nézte. Még csomó lány is, meg a szüleim is. A fiúk között pláne közszájon forgott, mi volt pénteken a Lost-ban, meg a szereplőkhöz köthető szállóigék – pont, mint a fent említett. Na, valahogy mi is hol-tudományemberei-hol-hitemberei voltunk akkor éjjel, fejenként külön-külön arányban. És ez a másik, amiért ezt a különben nem is olyan nagy szám esetet felhozom: sokkal inkább a tudomány emberének kell mondjam magam, mintsem hívőnek, ha választani kell közülük – innen lehet csak elindulni, ha most egy lány kérdésein próbálok ellavírozni, és azon kezdek elmélázni, mikben hiszek, mikben nem, és miért igen, miért nem. És ha inkább a tudomány emberének állapítom meg magam, azt elsőnek azzal magyarázom, hogy amikre támaszkodom, nem régről ránk maradt szokások, hagyományok, hiedelmek, hanem a megvizsgált fizikai tények. Amibe helyezem a dolgokat, megmagyarázható valóság, nem az absztraktabb képzetek.
Énszerintem sok vallás azért született, hogy legyen mivel igazolni, megmagyarázni, megszépíteni, jóvátenni a halált. Ahogy a vallásról, mások hívőségéről és saját hitnélküliségemről hébe-hóba elgondolkoztam, sosem a teremtésnél és a világmagyarázatnál lyukadtam ki, hanem a dolog túlsó madzagvégénél, a halálnál. Sokan beszarhatnak időnként a gondolattól, egy-egy álmatlan éjszakán, a gondolatrohamok nyomása alá kerülve, hogy úristen, mi lesz velük, mi lesz az agyukkal, mi lesz a lelkükkel, hová kerülnek, na és mi lesz a többiekkel. Ijesztő és egyben elképzelhetetlen rejtély-együttes ez, amit néha, ha eszembe hozom, – pláne mennyország vagy reinkarnáció hinni tudása nélkül – én magam sem tudok megfelelően végigvezetni. A testfunkciók leállásának tényéig és valamiféle agyi rövidzárlatig úgy-ahogy eljutok – de azt is elképzelni, és tudatosítani, már kibogozhatatlanabb dolog. Mint egy függés a nagy üresben. De nekem, mint halottnak, sehogy se kéne, már azt sem, érzékelnem. Az milyen lehet? Az hogy történik? Hogy lehet nem érezni? És olyasminek kéne lennie, mint a kómának, vagy az álmodásnak – de hát álmot se kéne látnom, elvileg. És szeretném is egy hosszú álomsorozatnak elképzelni, utazgatásokkal és sok mindenkivel újra-találkozásokkal, meg a sosem látott régiekkel is – de ez meg már megint ellentmond a realitáshoz kötött igénynek. Így hát marad az elképzelhetetlen.
Na, és szerintem sokan, akik félnének veszni hagyni ezt a világukat, és az itt leélt életüket, itteni családjukat, barátaikat, szeretőiket, és az eddigi sorsukat, ezért ragaszkodnak az égi üdvösség illetve az újbóli megszületés gondolatához. Nekem ez a kapaszkodóm, ideáig, nincs meg. Amik a magamfajtának az apróbb mankói, azok a tények. A világmindenség összeegyeztethető, racionalizálható, természetszerű adatai. A könnyebb utak – fekete üresjáratos mit sem tudásomban ilyennek látom a hívők felől ragaszkodott képzeteket – a haláltól való félelem elleni ragaszkodó-pontokként születhettek. Ne félj a haláltól, bekerülsz a mennybe. Ne félj a haláltól, megszületsz megint. Ne bántson, hogy rosszat tettél, Isten majd talán feloldoz, ha ezután hozzá fordulsz. Ne zavarjon, hogy mindenkivel rohadt szemét voltál, legközelebb újból megpróbálod. És ezekbe könnyebb kapaszkodni, ahelyett, hogy tárgyilagos akarj maradni, és a folytatásról semmit ne tudj.
A köznyelvbe, az egyszeri ember szavajárásába azért így is, úgy is beépülnek vallásos szófordulatok, még ha gondolkodásában hitetlen marad is. Én is szoktam mondani, hogy „úristen”, ha valami felcseszi az agyam, vagy ledöbbent, meg szoktam mondani, hogy „majd következő életemben”, meg hogy „majd odaát” találkozunk az eltávozott valakivel. Persze, hogy szoktam. Meg még azt is, ezt már azokról, akikre éppen nagyon haragszom, hogy majd visszajövök őt is kísérteni – pedig ez már spirituális-fajta poénkodás. Ezek előfordulnak, na. Meg van is, amit – akármennyire is ütközik az ilyesmiket elvileg nélkülöző „világnézetemmel – igen is csomószor megtapasztaltam már. Hiszek a karmában például, bevallom. Vagyishogy elismerem inkább, hogy létezik, de nem képesítem, nem magyarázom tovább semmi feljebb valóval és nem kötöm hozzá semmihez. Csak rámondom, hogy van ilyen. Bizonyos dolgokat, amiket elkövettem egyesekkel szemben, bosszúból, mások jóvoltából, szemből a pofámba én is visszakaptam. És ami még ennél is rosszabb: amiket elkövettek velem szemben újabb másvalakik, szégyen, de bevallom, valahogy, valamiért, én is megcsináltam megint másokkal, akik talán meg sem érdemelték. Ezekre van magyarázat, bizalmatlanság, vagy elegem volt mindegyikükből, és a tudat alatti büntetni akarásra csak ők voltak éppen ott – de a karma, legalább is ilyen formában, igen is megjelent; más példákat is elő lehetne ráncigálni a témában, csak most kézenfekvőnek ez jutott elsőnek az eszembe. A legtöbben, különbözőféleképpen, megtapasztalhattuk már az ilyesmit.
De megfogalmazni, tételesen, hogyan is lehetne ezt a valamikben-hívésemet, valamikben meg nem hívésemet? Mi ennek az összefoglalója, mi a megfelelő, előttem mások által már jobban megfogalmazott bölcselete? Kutatgatok magamban ideillő versrészletek után. A versek jó kapaszkodók ugyancsak a tények mellett. De hát engem éppen így eszkábáltak össze. A tudott világ mellé simulékonyan beférkőzhet az irodalom szöveggalaxisa. A másik világkiegészítő halmaz, ahova szívesen visszatérek, bármiről is legyen szó, az a filmek. A művészi szövegbe fektetett és a filmekbe elmesélt dolgok mind-mind nagyon sok plusz jelentést adnak a világbeli történéseknek és az életünknek, az én szememben legalábbis biztosan. De amikhez, ilyen igazságkereséseknél pláne hogy, még jó lenne hozzányúlni, azok további ágakhoz köthető művészek és tudósok hitvallásai, életfelfogásai. Csak találni nem találom a megfelelő idézhető gondolatot.
De mondom, most a versekben sem. Hit, hitetlenség és hinni akarás hármas szembeállásában nálam Ady Az Isten balján című verse az egyik legemlékezetesebb. De Isten… Ebbe már bele se fogok. Megírta-e ezt már valahogy Weöres, vagy valaki akárki, azokból, akik már mindent megírtak? Biztosan, csak pont-azt-az-egyet nem tudom előhívni. És egyik kedvenc sokrétű szövegem, Máraitól az Ég és föld? „Hiszek” abban is van, de egésze arról szól, embernek milyen is lenni. És ez most sem az.
De ebben a keresésben megvan valami, ami egy megállapításféléhez már, talán csak alibiként, igen is elvezet. Az embernek szüksége van valakikre, ilyenformán kitanulni másoktól, miket is gondoljon és hogyan is fogalmazza meg azt. Lehet az a szentírás, az egyéb vallások egyéb iratai, hitvilágok agyakba rögzített hagyatékai – de a nem hívők is pont ugyanígy megtalálhatják a maguk igazságait, nem feltétlenül égi vagy transzcendens feljebb valóktól, hanem egykori és mai mestereitől, illetve – immár nem alá-fölérendelten, hanem egyenlőbb felekként – kollégáitól, barátaitól, testi-lelki társaitól. Tanulnunk kell életekből és halálokból. Hiszem, hogy mi emberek nagyon sokat megtudhatunk egymástól, és kiegészíthetjük, építhetjük, jobbá és erősebbé tehetjük egymást. Ezekhez szükségünk van kikereshető és eltanulható értékekre. Bizalomra… Elfogadásra… Nyíltságra… Türelemre… Kompromisszumkészségre… Megbocsátásra.
De egyre magasztosabb és elkoptatottabb kifejezésekkel kezdek előhozakodni, és már úgy érzem, visszább kellene szállnom megint a földre. Pedig, akármilyen sablonos következtetésnél is lyukadtam ki a végére, mégiscsak ezekben látom a kulcsot egy jobb világhoz. Egymás között alkalmazható érték-készségekben. Hiszem, hogy embert csak embert tehet jobbá. És hogy földi személyek között is elég az út a megnyugváshoz.
Utolsó kommentek