Fekete virágot szedtem,
éjjel a déli partfalon.
Magában várt szárnyszegetten,
osztoztunk csókon és boron,
s míg telt egy-egy óra menten,
úgy tépkedtem, már hajnalon,
elengedtem hirtelenben,
s szirmonként szállt az egekben,
akár egy röpke alkalom.
Hová mész, néztem utána,
folyón túlra, láthatáron,
nem látva, hol leng, az árva,
s legközelebb hol találom.
A távolságokkal játszadoztam,
gondolatban, ahogy hazamásztam,
most közel volt, a jó itthoni koszban,
itt volt édes, mikor eloroztam.
S ha amott leszek, folytattam hosszan,
vár-e ott is? Egy parton, egy házban?
Leszünk-e abban a kulimászban?
És mire számolom, tágítom
messzire-közelre képzetünk,
újabb útra keltem, át hídon,
s pár szirom itt-ott hát szembetűnt.
Még itt lelem, megvan, á bizony,
kóstolom, ha már tudom, s bírom;
mit gondolnék, így már elmerült.
Nem látni jövőt, sem elmenőt.
Utolsó kommentek