„kicsit szűz folyó,… kicsit ó-szavú,… ó – a – ú,…” –
így próbálgattam akkor e verset.
De nem segített sehogy se nekem az a jószagú.
Mert ahány módon ott belekezdtem,
mindig sablonos, olyan régies-énekeses lett
(tán így is az lesz), s töltetlen papírt
hagyott meg nekem az a kósza bú.
Ő meg hömpölygött csak, szemben velem
(ezüstfény volt, meg prizma-tánc, tudod),
a szélén keret: egy ablakperem,
azon túl én, meg kétezer-hét, s az osztályterem.
Így éltük ezt le mi, egymás hátterei,
és ahogy tanár-szájból folyt nekem
az irodalom, meg történelem,
csorgott kinn ő is, meg a végtelennyi literjei,
hogy elhitetné, hogy mindeneknél még előbb legyen,
mint legelejei – közben mindig-újként, időtelen.
Ez rég volt, és csak egyik tanévben,
(más terem: akkor újították a sulit fel éppen)
ablakban folyónk, a menzáról kajaszag,
félig terem volt, félig az ebédlő színpadja –
most is folyónál élek, tanulok,
de egy újabb mindazt vissza már nem adja.
Én akkor voltam fiatal, el akkor kezdtem szemlélni.
Ha felnőttél egy folyónál, nehéz másik mellett élni.
Utolsó kommentek