Először a boszi haverinád húgától, vörös kis denevérboszorkától hallottál róla. Vagy is csak közvetetten, rajta-keresztül-általa, merthogy őt sose ismerted meg. Csak a zsugás haverod hajtott rá, miközben tökre ellentétben álltak, mind a zsugás mackós-kopaszos-maffiózós alakja, mind a kishölgy démoni-kisrockeres-nyeszlett jellege. És csak ennek a vergődését figyelhetted meg, egy jó ideig, mert ez egy hosszú történet lett, bármiféle befejezés vagy eredmény nélkül, ugyanolyan hiábavalóan, mint pár másik ilyen ügy, csak még hülyébben és jóval hosszabban. No meg a boszinak se lett az idő során bármiféle oka rá, hogy bemutassa – de a zsugással együtt, a haverod jószerencséjéért, olykor-olykor lecsekkoltad vörös kis denevérboszorka iwiw-lapját. (Akkor még.) És egyszer, na, oda volt kirakva, hogy „Nelly-vel, a Kisbajorban”, pandamaci-fejjel pózolósan, a hideg elől sör-közegbe menekülve, és akkor röhögtetek, hogy mi az, hogy a zsugással találkozni bezzeg nem ér rá, meg milyen hülye név ez a Kisbajor. Aztán megismerted a helyet. És a többiekkel hozzánőttetek. Ez az észosztóval, a jópofával, a sakkossal és a vegyésszel való közös helyetek. És valahol a történetetek.
Beülni aztán a jópofával ültél be oda elsőnek. Már nem tudod, pontosan hogy is lehetett. Jártatok-e aznap előtte mondjuk a Várban vagy Propellerben, amik szintén alakultak akkorra már ketten-beülős, alkalmi helyetekké. Egy karácsony-környéki randomkocsma volt. Ő is megunta a napok-óta-otthon-punnyadást, és te is és msn-en gyorsan ledumáltátok, már sötétedéskor, hogy oké, akkor menjünk el egy pár órára, igyunk valamit, hogy valami változás is essen aznap. Két egymást követő karácsonyon is ez volt, és már összefolynak, nem tudni, melyik-melyik is volt, de talán az elsőn volt a Várba-ülés, másodikon, életedben először, a Kisbajorba. Ott már egyből kiismerted a helyi jellegzetességeit, mind Ibi nénit, mind az egy-embernek-is-benyakalandó kancsó fröccsöt. És a jópofa még egy csajozást is bepróbált ott, az asztaltársaságban, és – ugyan csak aznap estére, meg tán egy utólagos buszútra – egész jól haladt vele, összességében jól ment neki, formában volt. Ezt a formáját eleve ritkán mutatja meg. De jól küldte. Nem olyan reménytelen, mint hiszi magáról.
Aztán, nem tudni, mennyivel később és milyen átmeneteket követően, újra és újra visszatértetek. És egy idő után be is állt, szépen, annak rendje és módja szerint, néha ugyan beposványozodva, unalmassá váltan és kis időkre lecserélendően – de hát ez szokott így menni; néha a házastársak is így éreznek egymás iránt, nem csak a kocsma és a vendégei –, de vissza-visszaülvén, csak-csak hozzánőttetek. Főleg őszi és téli időszakokra, egy Tiszapart-korszakig. És annyi jelenet lezajlott már benne, annyiféle helyzet, felállás, csapatösszetétel és színes barátias-haragos erőviszonyok fordultak elő ott, hogy az elsőt követő kilenc jelenet kiválogatása is nehéz. És volt, ami nem is velük történt, hanem más haverokkal, és talán olyan is volt, amit helyszűke miatt ki kell hagyni, pedig megérdemelné, hogy felidézd, de kiszorítják más-más, talán nem is olyan vidám, pörgős, de valamiért mégiscsak különleges hangulatok. Mert az élet is jó és rossz pillanatokat fűz abba a nagy, furcsa csomagba, amit tőle kapunk.
Hogy túlessünk a rosszabbakon – már amelyikekre emlékszel még, és nem feledtették el a jótékonyul-felejtő szeszedékek –, vegyük azt, hogy sajnos azután is ott ültetetek a Bajor asztalánál, egészen más célból és más hangulatban, hogy egyik tél végén, vagy már tavasz elején, nem is tudni, győzött a rák második stádiuma és elragadott közülünk egy nagy harcost a gimis évfolyamból. A vegyész, akit szintúgy megviselt a dolog, mint az ezután egy emlékdalt is összehozni-megpróbáló alkalmi szerzőpárost, a pulit meg engem. És annak ellenére, hogy sok minden ha le szokta törni, otthon marad, akkor egyszer mégis azt kérdezte, nem akarunk egyet, a hétköznap meg minden tenni való ellenére, összeülni sörözni. Amin nagyon csodálkoztam, de az észosztó azt felelte, jogosan: ilyenkor, ha valaki eltávozik közülünk, az itt maradt barátoknak még inkább találkoznia és éreztetnie kell, hogy ők bizony összetartoznak, és így segíteniük egymást, az enyhén rájuk sötétlő hangulatban. Voltál már halotti toron, a nagymamádén, de ez a barátibb, sörös, egészen más lett: ez már a ti közös csendességetek volt.
A következő sem egy vidám emlék, na persze emitt már nem gyászról sem, hiányolásról sincsen szó, sem elmulasztott pillanatokon való elmerengésekről. De mégis ezekhez a negatívabbakhoz tartozik. Miután egy reggel megváltál bociszeműtől, aznap este is ide ültetek össze, mert eljött a szombat, csak úgy, mint máskor is. De most kicsit mégis másképp: most úgy ültél ott, bajoros barátaid közül kettővel, a vegyésszel és az észosztóval – hogy most már, a család mellett, hosszú, párkapcsolati hátszéllel felöltött idő után, csak a barátok maradtak, a magány ellen. Leszűkült valami, elengedtél egy kapaszkodófonalat. És egész hosszú időre. Lettek barátnők azért azóta, de csak a harmadik, picúr lett az, akivel nincsen semmi gond. Se kiábrándulás, sem megcsalás, sem idegesítés. Plusz még akiktől akartál volna valamit, de ők csesztek ki veled… Ez hosszú, nyögvenyelős út lett, és olykor úgy is tűnt, sehol nem lesz egy normális csaj, és egyedül maradsz. De aznap mégis az egyedüllétbe-átmenést választottad, mert nem bírtál, több mindent, és fel voltál végre szabadulva. Menekülni akartál sok minden elől, kiszállni egy hullámvasútból. És ahogy egyik viccen való elröhögés kínos szünettel zárult, és láttad, hogy már csak ők maradtak, magadban megijedtél, hogy biztos-e, hogy elegek lesznek ők, mint ejtőernyőzsinór, és jó lesz-e, hogy egyedül maradtál, de velük is… És akármilyen ijesztő is volt, végül, jól kísérgetnek tovább, sok mindenen át, azóta is. Ijesztő, ugyanakkor biztató hatásszünet volt az, a feketébe-váltott, villanylekapcsolt hátsóteremrész hátterével.
Ha már lányok: a bazsalyossal meginterjúvoltad Ibi nénit, két nekiülésben, a helyszínen, ami furcsa élmény volt. Életinterjúzni jó dolog, de lehet, hogy csak most az egyszer volt ilyesmire lehetőséged: nem olyan pályán haladsz, hogy hasonlót még elvégezhess. Minden esetre sokat jelent az az egy pár óra ibinéniológiai szempontból, úgy érezted, megtudhatod akkor-jelenleg a lehető legtöbbet róla. Egy-két részletet el is szoktál kotyogni, de csak amik publikusak. Iskolai feladat volt, elemeztétek is órán – szinte nyilvános lett, egy csoportnyi embernek. Az meg, hogy akkor egyszer csocsóra taníthattad kolleginádat, meg hogy megtanított a „hotyes?”-kérdésre, külön-sokat jelentettek.
Vissza a barátokhoz: kancsófröccsös-vébékás-söröcskés bagázsoddal itt szoktátok például megünnepelni a szülinapokat. Volt itt saját is, egyesítve mind őket, mind a pipapápáékat, mind a csoporttársakat, mind a Remény utca crew-t, na meg öcsédet is – talán ilyesmi lesz a következő szülinapod is, picúrral és másokkal felturbózva, de ez alkalommal más helyen, a Verandán, mert az idők során az is egy autentikus hely lett – de Ibi néni megnyugodhat, szülinap lesz még emitt is, újra. Tiéd is, övék is: mert ők még ki nem hagyták sohasem, amióta ide járogatunk. Legviccesebb momentum pont nemrégről való: a vegyész szülinapjára leérkezett részegen, beviszkizve, az észosztó, de annyira nem volt képben, hogy koccintáskor egyrészt be is volt lassulva, de másrészt nem is tudott a szemedbe belenézni. De legalább olyasmi állatságot nem követett el, mint mondjuk belehugyozni egy üres kancsóba, vagy valami más ilyesmit. És egyszer a kannak is volt itt szülinapja, az ősidőkben, talán gimi harmadikban. Elhubertuszozott a társaság vagy harmincezer forintot, és mindet ő fizette, annyira elragadta az ünneplési hév, meg a vajdasági meghívatnékség. Alig bírt felkelni utána: másnap, reggeli lyukasóra utáni szünetben, a bioszterem asztaláról.
Megvoltak a szülinapok, karácsonyozás is: de egyszer egy Halloweenre is letévedtél itt, a kispingvinékkel. Volt halottmenyasszony-jelmezes csaj is, kurvásrendőrnő-jelmezes is, sikolyjelmezes csávó, trollfészmaszk, de nyilván el is hangzott ezen kívül, a társaságukra jellemzően, sok minden sörmelletti éneklős-viccelődős vidámság.
Ott életbe lépett a kopaszdídzsés Kisbajordiszkó, de jó párszor volt már rá példa. Egy közös táncitokra emlékszel viszont csak nagyon, pontosabban részletekben zajlott le, filmösszevágás-szerű áradatban, mert akkorra már besöröztetek. Egyszer csak ott termettetek, kisszív kezdőlökéséből, a táncparketten – egészen szürreális volt mind odakerülni, mind random ismerősöket és táncoló Ibi nénit is meglátni. Óriási fordulat volt, egy átlag-kocsmázásból kiindulva, amire alig volt kedved elmenni.
Még ami nagyon jó volt velük, a Bajorvers teljesen random megírása, és ami őrült asszociációk és rögtönzések által kikerekedett belőle. Az észosztó egyből visszaolvasta, és olyat röhögtetek rajta, mintha nem is ti írtátok volna épp az előbb, hanem valami debilek.
Nem lehet kihagyni azt sem, amikor egyetlenegyszer beültetek a hippikockával csak-ketten, és pont akkor egyszer vihorásztak odalent részeg koszorúslányok – és azt is el kell árulni, hogy full nem volt bennetek kreativitás bármit is beszélnetek velük, még úgy sem, hogy ők megkértek arra, hogy fotózzátok le őket, és közös kép is legyen veletek. De komolyan. Ilyen közel voltak. Még az a nyilvánvaló lépés sem jutott eszetekbe, hogy összeüljetek velük, azaz hogy felajánljátok, hogy egyesítve legyenek az asztaltársaságok. Amikor meg, már a Rock Klubban (minikocsmatúráztatok tulajdonképpen), összekapartátok a bátorságotokat, és macsósan vissza is mentetek értük, sajna már nem ültek ott. A hónap balfaszsága volt. De nem kár. Viccesnek éltétek meg. És ez a lényeg.
Most Pesten vagy, és ugyan ismersz itt is kocsmákat, nincs egy állandó asztalod, és ivótársaságod sem, csak alkalmi „partnerek” erre – úgyhogy egy darabig, szegedi lejárásaidat átölelően, ez maradhat az egyik fő, vissza-visszatérítő helyszíned. Úgyhogy a tizedikeknek való alkalmak még hátra maradnak.
Lehetne a tizedik majd mondjuk egy esetlegesen eljövendő legénybúcsú ott. Az ütne. De csak óvatosan. Az előzményeket illetően is.
Utolsó kommentek