A hétköznap néha kiszipolyoz.
Megbánón le is hullnék térdre, ni.
Hogy mért szívat, nemtom, ez bizonyos,
talán maga is tetszik érteni.
Hogy bérér’ meg jegyér’, mintha hatna,
mindegyikér’ kitegyem az árum,
pedig nélkülem is jutnak hatra
ötről, (vagy nyolctól, zuhangatva,)
ebből csak az lesz, amit igazán un
az ember – rosszallómnak se szánom.
Máskor viszont egész jól vagyok.
Tán libikóka, s így megy felfele.
Nézném a mozivásznat, jó nagyot,
spanolnék, lennénk esténk tejfele.
És mik feldobnak, a titkom, tessék:
nem csak életmentő kávém, söröm,
kialvások, bennük pár édesség,
mert akad emellett még más öröm.
Lehet szép a város, vagy lányaik
a metrón, szemem észreveszi sem,
ha látja, hogy írtál, s hogy máma mit,
képernyőn kis piros nyú meszidzsem.
Utolsó kommentek