„ Fölkereshetnéd ifjúságod; ”
( József Attila )
(A Fertő-tó partján, St. Andrä am Zicksee-n)
Bocs, bocsi…! Ezerbocs, bocsi,… Vagy hát Schuldigung.
Nem akartalak megzavarni, igazán.
Csak gitározz tovább nyugodtan. Pung, bung, pibung,…
Elszáll az éjen, füstösen, titkosan, lazán.
Csak a vécéről jöttem, a kempingmosdóból,
mikor, csak úgy, meghallottam… Mióta játszhatsz?...
És tök egyedül. Mit pötyögsz, itt csak neked szól,
de közben az egész nagy-nagy sötétkéknek is –
amit most, pár akkorddal, már máshogyan láttatsz.
Kormosnak, vénnek,… De parázsosnak, élőnek…!
Valami, mi csak-valakié, és dalba megy,
mint mindig. Most a fiatalságod ez az egy,
egy osztrák kor, vagy skandináv, mit nem érthetek.
Csak pár hangból, egy szeletet…
De tschüss, bocs. Megyek.
(A Szent István téren)
Jajj, a gimis sztorijaid. Csak most értem meg őket.
Hogy fel se kelsz, és kihagysz órákat, főleg elsőket.
Itt azé’ nem tartok. De nem baj, jól nyomod, nem szégyen.
Én nem ítéllek. Bár nem vagy már félig-húgom, rég nem,
mert nem jártok már ővele, látom, még jóban vagyunk,
és ha már jót dumálunk, még jóban is maradhatunk.
Amíg az idő ezt el nem intézi. Te férjhez mész,
ő becsajoz’, tovább sulizok – fenti lógás nem lész –,
lesznek új barátok, barátnék, olyan is, mint te vagy,
meg lesznek már mások is, magukmódik, sajátosak,
azt a mi korunk gyúrja, mint a tiétek titeket,
de valamink ugyanaz, minket ugyanúgy kinevet.
Hogy itt szopik e generáció is, mert idelett.
De mégis szép ez, és néha meg se halna. Ha lehet.
(A bécsi Volksgartenben)
,, A múlt itt olyan kísértet, amely márványból és bronzból van és lágyan muzsikál. "
( Juhász Gyula )
Hogy nagytesómmal szendvicsezve szertenézünk,
fehérek a császártornyok a távolégen,
és rágás meg vacogás közt arról beszélünk,
hogy ugyanígy nézett ki ez, akkor régen,
és hiába, hogy egy évszázad mennyit hozott,
ez összkép, egész köröttünk, alig változott.
És mikor megöregszem és a két tesóm is,
és elkeverem képzeltemet, valómat is,
és nem jöhetek, mert akkor már olyan messze,
a túl-rég Hauptstadtunk, mint volt, olyan lesz-e?
(A Roosevelt téren)
Csak állt ott, ácsorgott, mint mindig, J. Gy. szobra, a ködben.
(Tudom, kisszerű, de tényleg állt csak.) Sötét folt volt tejben,
kultúrlény az ott-ivók közt, és biztos pont az örökben.
Télen-nyáron ott van: nem emigrál, marad nekünk, helyben.
És félúton, hogy hazamentünk, hugit még odavártuk,
hogy velünk jöjjön; akkor azt a kis időt vele álltuk,
meg le is ültem, amíg B. átfutotta azt a verset
az alapkövön – kis párosrímek, de akkor épp tetszett,
és hallgattunk, ’hogy a hidegben a szobor is hallgatott.
Magunkban ezt a hajnali, ködös képet elszavaltuk,
majd jött hugi, s elálltunk… A költőt többet nem zavartuk.
(A Raichle Ferenc parkban, Szabadkán)
Csók, csók, csók és csókra csók,
percek nélkül, hosszasan.
Csók, csók, csók és csókra csók,
be is sötétlik ajkunk,
bűntől, árnytól. De ne félj.
Mi egy sötét pár vagyunk.
Mert hírt visznek, pletykálnak,
jobban tudják nálunk is,
mire bukunk, mit ununk.
Annyit beszélnek rólunk,
s ehelyett száj mire jó,
arról már csak mi tudunk.
Az idő tényleg megszűn’ itt.
Csak azt tudnám, elhagysz engem,
vagy ezután már így marad.
Talán bevallasz pár rosszat,
én meg lelépek innen –
s megfőzöm új magányomat.
(A Szent Borbála szobornál)
Cigit gyújt, gyufával, itt, ahol máskor csövesek tanyáznak,
kínál is, ő hívott („mit csinálsz este?” – pedig ez vasárnap),
osztálya-sztorik, meg egyetemem, ide jár, ide jártam,
de nincs meg, most kimondom, nincs szájtátvaáll-szájtátvaálltam,
sem isteneiben, sem ezotériáiban nem hiszek,
és én sem fogom meg, érett-újat életébe nem viszek,
és hogy füstjein át szép hajára és szemeire lesek,
azt kérdezném, téma nélkül: mi is az, amit itt keresek?
(A Katedránál, közel Szabiékhoz)
Telefonál épp, kire hajtok.
(Hogy mi az ábra, jól tudja ő.
Csak történik, és ki se mondjuk.)
Vonala végén baráti nő,
amarra-hajtót beszélve meg.
És minden férfi disznó, persze,
e tanulság újfent létremegy.
De enyémnek van még kis mersze,
és hiába küld el mást mástól,
csak magát tőlem nem, na rajta,
megfosztódik póztól, gátlástól –
és fejét a vállamra hajtja.
.
(A Duna-parton)
És azt hiszem, végül, megérkeztem.
Karomban válla, kezemben keze.
Tudtam, itt tanulok majd, fenn, Pesten,
s kinek lett volna emerre esze?
Hogy sorsom játékos társ, rég tudom –
mégis van úgy, hogy még mindig meglep.
Sokadik stoppolás kusza uton,
s egyszer csak: felszedsz te vagy felszedlek.
A csók sem első, s most első lenne.
Nyarunkat újra is kell szőnie.
Vagy ez nem jár még a kis fejébe’?
Majd látjuk. – Jöjjön, minek jönnie.
(A klinikáknál)
* visszább gondolva, megint Szegedre
Csak a barátságot, azt az egyet, azt nehezebb feledni.
Mert nők mennek, ha akarnak, tudjuk. De a barát az örök.
Garaboncziás előtt csak úgy volt, hogy „tudok egy helyet, ni”,
és új padon boroztunk. És simultak a haveri körök.
És van, aki lelépett tőlünk, pedig ma is ideférne,
és mert jóarc volt ő is, az, hogy nem ír ránk már, sajnálatos,
és ha számon kérnénk, talán úgy félnék, mint talán félne,
külön rossz, hogy ma is jóarc lenne, kizárt, hogy már zárlatos.
De külön sajnálom ezt a gimis-rockos, eltűnt időt is:
megvagyunk mi magunk, viszont sok más egyéb meg elveszett,
a mai sörnél erről faggatom őt, őt, meg őt, meg őt is,
innen nézve szép a múlt – minket bármilyennek is tervezett.
(A Nagyállomás előtt)
De most meg, barátom, szevasz, megyek.
Vár a te utad, és vár az utam.
Kezet fogunk, oszt’ kezünkben jegyek.
És figyeld meg jól, hogy nem hazudtam:
mi mindenről szólnak ilyen helyek.
Utolsó kommentek