Véges vagy, vagy végtelen?
Bár tudnám.
Rágódom pár képleten.
S a csókod? Az illatod?...
Szép ez így, vagy fájni fog:
kibírom, míg bírhatod.
Bírtam mást is. Túléltem már sokat.
Hogy azt mennyiszer. Nem is sejtenéd.
Aztán ’hogy menni láttam másokat,
magamra vettem mindnek rejtjelét.
Ez pajzsom lett, s emeltebb fővel
indulhattam új veszteség elé.
Most is ez? Nyár, ősz. S megyünk kétfelé. –
Azt mondjam, gyere, azt mondjam, menjek?
Vagy maradnánk? Esélyt hagyva egynek?
De nem. Most csak a hév szól.
Ámít, altat…
Ne várjam majd távolból.
Ne tűnődjek, merre tarthat.
Vagy csak úgy néha. Véletlen.
Ha egyiktől sem kéretlen.
Tán csak most is. Ennyiben.
Hogy talán nem kéne vágynom.
Emléknek ajkamra lágy nyom.
És legyen meg erről-arról nyílnom,
s érintgetnem, csikiül, zsigerül,
és legyen vele egy bort meginnom,
ha bármi aznap oly jól sikerül.
Mást ne kérjek. Ha úgy kéred, ne.
És én jól leszek-e? Ha menni kell?
Nem tudom. Mint éjjeli autópályán:
alig látni, ahol akkor állok.
De egy koncerttömegben,
ha arra járok,
valahol,
valamikor,
majd csak rád találok.
Utolsó kommentek