Gabesz pár háztömbbel feljebb lakott, a körúton túl, a sétálóutcától pár sarokra. Viszonylag jó lakásnak számított, a két barátjának Vak Bottyán-téri albérleteihez képest biztosan, de ennek fenntartásához kellett is neki a Xin Színház-béli munka és a hamburgerezői kisegítés. Anettet mindig is érdekelte Gabesz színpad-körüli másik élete, de valahogy sosem jutott eszébe, hogy erről kérdezze, sem az, hogy el is menjen előadásra, amiket így utólag már nagyon is bánni kezdett. Olyan nap volt ez, amely az embernek akaratlanul is eszébe juttatta az elmaradt dolgokat. De hát már olyan mindegy volt. Útközben, a beszélgetésük alatt, a zebrákon átkelve és az utcasarkokon befordulva, igyekezett nem gondolni erre, és lelkileg azon volt, hogy ezekben az utolsó órákban igenis kellően lazítani fog. Nem is tehet mást.
Ketten voltak a lakásban; lakott Gabesszal korábban más is, a Sanyi, aki Anettnek nem is rémlett, lehet, nem is találkoztak azelőtt se. Ketten majszoltak egy-egy hamburgert, a többi becsomagolva a kisasztalra pakolva, a kibontott papírok, szószosan, a két fotel egy-egy karfájára hányva, a fűtőtestből áradt a meleg, a tévé képernyőjén helyszíneltek.
– Azt nem értem ezeket a sorozatokat nézve – vetette fel aggályait Anett – hogy ha folyton azzal bukik le a gyilkos, >> csámm, csámm << hogy az ő spermája találják meg a tett helyszínén, >> csámm, csámm << akkor miért nem a spermanyomokkal kezdik az egész nyomozást?... Nem értem…
Nocsak. Gabesz érezte, hogy szellemeset kellene válaszolnia, ha már Anett így megsúrolta valami sikamlós témának az egyik elemét, de nem nagyon jutott eszébe ilyesmi. Aztán úgy gondolta, csak válaszol valamit, még ha túl középszerű is lesz ehhez a magas labdához.
– Talán csak rá kell jönniük, hogy biztosan nem volt nő a tettes. >> omm, omm << Vagy talán akkor is hagyna valamit, amit ugyanaz a bigyó is jelez.
Mi van, miről beszélek? Haver, ennél a hallgatás is jobb lett volna. De elég gyanús, hogy pont „arról” kezdett beszélni. Hmm.
– Igen, ja, lehet.
Gabesz, Gabesz, de kihagytad a ziccert. Te hülye Csuki, te meg minek beszélted tele a fejem… Fordulj fel, Csuki.
– ’Opp! – hökkent fel Anett – Lemustároztam a foteled. De ez már csak ilyen. Gondolom a tied is folyik.
Na most.
– Azt akarom, hogy a melleid között kenegethessem el az összes szószt ezekből.
– Tt-tessék? – meresztette ki döbbent bociszemeit Anett.
– És a salátákat is a szádba akarom tömködni a kőkemény hempergésben.
Anett lerakta az asztalra a hamburgerét, és szánalom-kierőszakolta vigyorral, egy nagy sóhaj kíséretében, megtörten tenyereibe süllyesztette az arcát.
– Hhhhhhú-úristen. Neked kilencésfélhetezni támad kedved, ha hamburgerezünk??
Gabesz csak faarccal ült, kétszer olyan megdöbbenten a saját szavain, mint szemben ülő, megtört kolleginája. Válaszolni már nem akart, olyan ponton érezte magát, ahol bármit is szólhatna, de egyik sem javítana. Hogy hogy is lehetne macsó, vagy laza partner, arról meg, minthogy sosem volt fogalma, most sem volt.
– Ezért hívtál fel? Te jó ég. Akkor már jó hogy nem kezdtél el leitatni, mint egy tizenhat évest. Még csak az hiányzott volna.
– Nem, ez eszembe sem jutott. Meg tényleg nem ezért jöttünk fel. Nem ez volt az elsődleges. Csak szerettem volna egy utolsó este erejéig veled lenni.
Ezt végre, legalábbis Gabesz így érezte, sikerült pont a legmegfelelőbb hangon kimondani. Majd a térde mellett lapuló bornyitót gyorsan beljebb tolta a fotel párnája alá.
– Na idefigyelj… Áh, inkább nem is mondom. Nem számít, vegyük úgy, hogy nem hallottam semmit.
Gabesz lehajtotta a fejét, majd egy szusszanást követve visszanézett.
– Oké – és hallgatagan tovább ette a hamburgerét.
Ezt jól el… Na de mindegy is. Jól mondta, inkább nem számít ez.
Anett nem tért vissza az újra kezébe markolt burgeréhez; mintha motoszkált volna valami a fejében, némán, szúrós tekintettel figyelte az – egyébként érthető okból – zavartan kajáló Gabeszt, majd kis tétovázás után megkérdezte: „kimehetek a wc-be?”
– Persze. >> omm, omm << Persze, ott van az előszobában, az első az.
– Hm? >> sóhaj << Oké.
Csak ne menj. Basszus, ne menj el. Nem vitte a táskáját, jó, akkor nem megy el.
Anett úgy másfél perccel később visszatért, a tévében nyomuló helyszínelők már a negyedik gyanúsítottuknál tartottak. Megállt az ajtóban, majd átsétált a szoba túlsó felében álló üveges szekrényhez, és az abban díszelgő, katonás sorrendben felállított, vicces kis festett cserépfigurákat nézegette.
– Elég hamar letettél róla – fordult a vele majdnem háttal eszegető Gabesz felé – Mégsem kellenék eléggé neked?...
Úristen, úgy beszélek, mint egy finnyás lotyó.
– Hogy…? – fordult meg, ugyanúgy letéve a hamburgert, ültő helyében Gabesz.
– Na jó. Tegyük fel, kisbarátom,… Hogy éppen egyikünk se érné el most telefonon azt az egy-egy személyt, akivel ma, a Föld utolsó estéjén igazán lenni akarna… Mert van, akivel össze szeretnék bújni, így, egy utolsó alkalomra, de még mielőtt ezen jól felbátorodnál, jobb, ha tudod, nem rád gondoltam. De mint mondtam, egyikünk se éri el őket, a Föld meg a hajnali órákban megsemmisül, mi meg itt fogunk benn porig égni ketten, és olyan mindegy, hogy is teszünk addig a pár óra erejéig egymással, úgyse derül már ki, és úgyse fog számítani már semmit… Tulajdonképpen minden jel arra mutat, hogy semmi értelme nem lenne, de hát… Arra is, hogy annál jobban esne, nem? Szerintem még pár megfontolást igazán megérne. Csak… Csak hát el kellene venned, ami a tiéd, még ha nem is olyan könnyű.
Gabesz magát kihúzva Anett elé lépdelt. A nő mély levegőt vett, hátratett kezeivel a szekrény peremébe szorítkozott.
– Azt hiszed, nem tudnám elvenni, ami jár nekem?
Gabesz még életében nem érezte magát ilyen férfiasan, pedig lassan már három évtizedet is letaposva tudott.
Hevesen szájon csókolta a kolleginát. Amikor amaz kiszabadult a szájából és az akörüli szőrszálakból, hátrébb hajtotta a fejét, noha a kezeit a férfi vállán tartotta.
– Jó, hát akkor most adtál egy elég középszerű csókot, ami a kamaszkori osztálytársaim bénázására emlékeztetnek. Tovább?... Vagy csak ennyi telik tőled?
– Te mióta lettél ilyen…? Vagy csak…? Én nem ilyennek ismertelek.
– A világért sem vagyok ilyen, ezt az estét megelőzően, amióta csak az eszemet tudom, én voltam a család jókislánya, a fehér bárány, színötös voltam a sulinkban, még Iglói tanár úrnál is, aki tudtommal téged is tanított, és gondolom neked is hármast adott, mint tíz diákból kilencnek, sőt, az egyetemen is ötöst kaptam, mind Gámolyosinál, mind Cölöpösnél.
– Te jártál egyetemre?
– Ó igen, Gábor, és rendes egyetemre, nem színművészetire, mint ahol a magadfajtákkal lógattad a golyóid, művészkém.
– És a rendes egyetem arra volt jó, hogy egy hamburgerező konyhájában sürgölődjél?
– Fölötted vagyok a ranglétrán, öcsipók, elfelejtetted? Völgyesi után én leszek a főnököd. És ez különben is csak átmenet, még annyi más helyre is átmehetnék, ha nem lenne világvége.
– De gondolom csak miattam maradtál ott, a konyhán.
– Hát persze, ó, hogy is feltételezhetnéd, hogy bármi más okból?
– Na és azokkal az egyetemi tanárokkal is ugyanilyen szemtelen voltál? Cölöpös professzor, vagy kicsoda, hogy is mondtad? Megnézette veled a cölöpjét?
– Dehogy nézette meg, egy tuskó, vén szamárról beszélünk, de te már régen megnézethetted volna velem, ha tudnád is használni valamire, és nem csak a szád járna.
– Hát még a nyelvem hogy tud járni.
– Ja. Az előbbi, csóknak is csak nagy jóindulattal nevezhető nyelves szerencsétlenkedésből már kiderült. Roppant ügyes, mondhatom.
– Máshol talán ügyesebben járhatna.
– Nyomd már ki azt a sorozatot, és mutasd meg végre valahára. Úgyis a lány barátjának legjobb barátja a gyilkos, láttam már.
Két percen belül már meztelenül találta kettejük furcsa összeállítását az ágy, és igen, valóban behordták az akció kedvéért a hamburgerek maradékait, még a hozzájuk sem látottakat is direkt kibontották, hogy a maguk alatt gyűrődő takaróra szórhassák. Gabesz körömpiszkos hüvelykujjal beletunkolt egy Ínyenc Burger kaszinótojást érintett almás-tejfölös szószába, és megrágatta az alatta izgő-mozgó Anettel az ujjat. Nem érezte annyira nagy számnak Gabesz teljesítményét, és testétől sem volt elájulva, ugyanannyira nem, mint a kisugárzásától sem volt sohasem, de – talán az első és utolsó alkalom izgalmas tudata szépítette meg a gondolat – sikerült kellően feloldódnia a meztelen beosztottjának tornyos ölelésében.
Gabesz egy ponton megállt, meredt szemekkel mintha tudakolni akart volna valamit, Anett meg nem tudott mit felelni, úgyhogy inkább maga a férfi lépett.
– Most jön, ami még nem volt!
Erre mintha rejtett tartalékokat akart volna előrángatni csekély latinszeretői erejéből, úgy belehúzott a nagy fehér hadműveletbe. Anett ezt inkább komikusnak találta, mintsem szenvedélyesnek, és nagy nevetéssel nyugtázta Gabesz durvulni készen erőlködő tempóját. Majd, mint egy szárnycsapkodó papagájt, finoman lecsillapította, átfordult, és a saját maga által szeretett fokozaton, ő maga vette át az irányítást. És gondoskodott róla, hogy azért mégse maradjon el némi finom gyorsulás a kanyarban, és hogy a szószos hamburger-adalékok se maradjanak ki a muriból.
Az utolsó este kedvéért elszórakozott, meztelen munkatársak végül vadállatias kielégüléssel, és a forróság melengetésében összebújva, nehéz légzésekkel telten fejezték be az estét, Gabesz vállalhatatlanul összemaszatolt ágyán.
– Jó éjt, Anett – puszilta nyakon ma esti hölgyét Gabesz.
– Jó éjt, kolléga. Nyugodjon békében.
– Nyugodjon békében.
Majd csendesen elaludtak, akár a város is.
Anett azonban felébredt. Fényes nappal. Másnap. A Földön.
Utolsó kommentek