Századfordulók jönnek, századfordulók mennek, egyes dolgok mégsem változnak. A magyarok változatlanul iszákosak, kiváltképp a művészek, még a nemzet nagyjai is, de persze, ami még mindig az állandóság sorában áll, mindig szövődtek barátságok, és ezekhez mindig vezetett úgy is út, hogy az eleinte idegen fél segítségkéréssel kereste fel a másikat. Valami ezekhez hasonlatos dolgok bizonyosodtak meg akkor is, amikor a fiatal Gyurkovics Tibor felkereste a nagy tiszteletnek örvendő Weöres Sándort, aki igazán sok mindent látott már, nem csak a fent említetteket, de azoknál jóval különb dolgokat is, alakváltások és csillagutazások közepette, bolyongva keresztül-kasul a megálmodott világokban, de most, kérte Gyurkovics, nézze meg a mester az ő verseit is, és mondjon róluk véleményt.
– Jól van, jól van – egyezett bele a pályakezdők szokásos kérésébe Weöres (valaha ő is ilyesmit kért Babitstól) – Gyere el holnap hozzám, majd a bor mellett megbeszéljük.
Gyurkovics másnap paksamétába rendezte a megmutatásra szánt verseket, és heves léptekkel elindult az idősödő költő megadott címére. Felcaplatott az emeletre, bekopogott Weöresék lakása ajtaján, majd várt. Weöres odacsoszogott az ajtóhoz, megjelent fürkésző szeme annak kukucskáján, és felismerve Gyurkovicsot, az ő, felvételekről is jól ismert, öregesen manószerű hangján, kiszólt a túloldalra:
– Hoztad?!
– Igen, kérem, hoztam – felelte Gyurkovics, és felmutatta a kis kör alakú üvegnek a paksamétát.
– Nem azt!! A bort! Hoztad?!
Utolsó kommentek