Valaki járt nála a szobában.
Mintha látta volna a máglya-idő során.
Nem tudta, a mákonyos valóságok
egyik alakja volt,
vagy egy lázas álom hordaléka.
Nem tudta. Világok közti vándor volt,
nem hogy az álma, de még ő maga is. Pedig,
és ezt magában ki is kiabálta,
őt itt egy helyben tartják,
nem engedik sehová, ahova menne,
engedelmeskednie kell, egy sarokban,
és hogy nem érti, miért lenne jobb neki itt.
Valaki járt nála a szobában.
Pedig mindig kulcsra zárja a köpenyes.
Ő már nem is próbálja.
Marad az egész napra jutó kézmosás,
a vajúdó tisztulás, az a piros fotel,
a felhők, a hallgatás.
Nem, az ajtó felé nem lehet.
Vaskos-nagy, vak kulcsurak szoktak jönni,
átgázolnak az ajtóhéjakon,
mindaddig táguló csend a kulcslyukon,
és az idegenség ördögi tánca.
A belső a lepedős egérlyuk,
a rácson túl ég-gödör,
és ugyanaz az épület, három tükörben.
Belül él ő maga, és állt még itt
egy szenes arcú csontalak.
Azt remélte, a kórja az.
Akitől óvják, a bajos énje,
és itt az alkalom, hogy elküldje.
Vagy azt akarta, hogy olyan legyen,
aki segít végül, egy másik doktor,
aki egyenlíthet sok sodró álmon,
aki nem húz kesztyűt és nem vesz maszkot,
aki család helyett látogathat,
aki olvashatja leveleit,
és megértheti képeit.
Utolsó kommentek