* Külön köszönet Juhász Anikónak az első lépésekért.
„ Ne az otthonát-vesztettnek hagyd, hogy a másik házát rombolja le,
hagyd inkább a gondos munkával bírónak, hogy újat építhessen magának;
mert ekképpen az a ház példássá erősödik,
és ez óvja majd minden erőszakosságtól. ”
( Abraham Lincoln )
Vonatút
Elhúztunk:
távol egy óriáskerék, nem sokkal az elhagyott vásártértől,
végig tűzve narancs padokkal és a hosszúkás antennákkal,
mint ruhákkal a próbababa.
Fakó-vörös tehervonatok, álló, kék kocsik,
felpakolt szobanövény, földhalom.
E vörös-szemű, zebegényi járaton,
mint böngészők, keressük a jó helyet,
ahol a világ csak a miénk lehet.
Fent pufi felhők, emitt lenn törött üveg,
beton alagút, abban fagerenda,
sárga daru, kopasz fák,
fehér koszhalom, sok-sok tört cement,
a fal nagy és szürke, a kerítés porig égett.
A diszkó
Halványkék volt a keddi ég,
újak a kukazsákok,
tiszta az őszi lég,
nászra-kész felhők úsztak el, hidegen lengett a kristályfátyoluk.
Volt aznap végre valami,
kereshetted a sörben és a borban,
a test-roncsolásban, a másnapban,
a dübörgő halántékban, lázban, remegésben,
érzelgésben, új feleszmélések határán.
Az alkohol, hatalmas adagban
estére feltör téged, mint a diót,
vassal feszíti fel a depressziót és az unalmat,
és egész nap, a következő éjig viszed tovább
az érzést:
a késői kék lüktetések és mások kacajai
félrevisznek, mint slagot a kiskocsi.
Tükrök
Délután kettő, kánikula.
Egy templom felől, a Lánchídon indultunk át,
egyszer csak megállt mellettem, a vízre nézett,
és ledobta a két virágot a mélybe.
Az én virágom egy hajó alá siklott, és az kivégezte.
Az övé csak lebegett: szabadon, zavartalanul, semmi nem állta útját.
Azzal kezdte, a délutáni terveit
mind feladta értem.
„Azt hiszem, apáca leszek. Elhagyom őt is, és mindenki más is.
Képtelenség beszélni vele.
Ezt Rita is megmondta, a barátnőm.
Komolyan, egy pohár víz is jobban ért engem.”
Hozzám beszélt, de csak
a sörköd fogta fel, a fejemben, és emlékeztetni kezdett
valamire, amit talán már átélhettem, csak úgy, mint ő,
(nem akart az már az eszembe jutni),
úgy éreztem, be vagyok csak csomagolva
a fátyollepelbe, amit a délután fénye terít.
„Azt hiszed, már a tied vagyok. De nem veszed észre:
pont az ellenkezője folyik. Sose tudnál megtartani engem.
Tükrök vagyunk egymásnak, te meg én,
tükröt tartunk egymásnak, mintha megölhetnénk így
a napi fájdalmakat,
a költségeket, a vágyak tömkelegét,
de minden azt súgja, a két tükörkép sosem lesz teli."
Szilveszter
Hazafele menet a metsző hidegben
varjakat láttam és megijedtem.
(Őket, akárcsak Lindát, nem lehetett elűzni.)
Végül is elrepültek, és máris hiányozni kezdtek
fényes-fekete köpenyeik, és az újféle,
hamburger-zsemleszín, műanyagos csőreik.
Az ezredforduló még biztosan jött,
ez a szilveszter viszont tovaröppent, mint a gyapjaslepke.
A BBC-n csupa ölelkező és csókolózó;
nekem maradt az állott ágynemű
szaga, és valami puskaporropogás-szerűség a csendben.
Néha meghallottam
a radiátort zúgni,
mintha másodperceket számolna egy újabb új évig,
és a parkban odalent
a fák, mint éles porcelánok,
és ami most jött el biztosan:
az elhagyottság.
A csúcson
Utolsó kommentek