Pedig milyen jól jártunk volna az útbaigazítással! Elbicajoztunk véletlen egészen a Blaháig. Túl voltunk a Teréz körúton is, és az Erzsébeten is, ezek egyébként még egész frissen viselték a nevüket, csak pár éve hívták így őket, a rendszerváltás előtt ez a kettő még a Lenin körutat adták ki együtt. Tudtuk, hogy a Terézen érdemes elindulni, és onnan elkanyarodni valahogy észak-nyugati irányba, toronyiránt a Népstadionhoz, ami a mai Puskás Ferenc Stadion, de fogalmunk a korunkbéli pesti közlekedéshez aligha volt, hát még a húsz évvel korábbihoz… Külön gondot jelentett, hogy életünkben először vetettük bele magunkat a pesti közlekedésbe bicajjal, és még direkt lassan is haladtunk, hogy – bár nem volt beállítva úticél-időpont – nehogy valami őrültségből mégis csak elküldjön minket valahová a gép. Annyi biztos, hogy az ezerkilencszázkilencvenkettes év május huszonkettedikei napján mi voltunk a két leglassabban közlekedő élőlény Budapest utcáin.
Amikor, puszta figyelmetlenségből és tájékozatlanságból, elértünk a Blaha Lujza térre, kénytelenek lettünk útbaigazítást kérni egy nénitől. Szemlátomást zajlott az élet, az emberek jöttek-mentek, az út túloldalán egy Ikarus 260-as állt le és rakta ki magából a népséget – jó sok kockás inges nagy hajú fiatal is volt közöttük, tudtuk is, mi lesz az esti programjuk. Feltűnően sokan voltak. Mi lesz ebből?...
A néni azt javasolta, menjünk majd el fölfele a Rákóczin, meg a Kerepesin, el is indultunk, sokadszor, mint a mesében. Bíztunk benne, hogy innentől sima ügyünk lesz. Egy stadiont csak nem tévesztünk el!
A megtalálással sima ügyünk is volt: csak a jegyeket nem akarták kiadni. Majd este. Akkor viszont már sor lesz. Miért is nem úgy csináltuk, hogy korábbi napra utazunk vissza, megvenni, onnan meg előre… De ennél több feszültségre nem akadt okom. Vágvölgyi addig tárgyalt farkasszemet nézve a Népstadion kövér pénztáros urával, két tenyerét markánsan rajta tartva a pulton, amíg meg nem állapodtak abban, ránk ad két karszalagot, a jegyek árai és egy-egy füzetbéli aláírás fejében, csak menjünk már. Le is bonyolítottuk az üzletet, kétszer ezerkettőszáz forintot kért el az esti beléphetőségünkért, amin nagyot néztünk, „nem is sok”, kerekítettük le szánkat, de hamar rájöttünk, az akkori árfolyamban az az ezerkétszáz megér vagy hétezret.
– Maga aztán jó sok helyen járhatott – nézte meg Vágvölgyi színes-szagos huszonegyedik századi fesztiválos karszalagjait a pénztáros.
– Van ez mindenfelől – felelte titokzatosan Vágvölgyi.
Amint megkaptuk, rögtön az lett a következő kérdés, hol folytassuk. Eszembe jutott nagybátyám, aki az én koromban Krisztinavárosban lakott, Budán, de ebben a korban, ki tudja, hol lakhatott. Még nem is azzal foglalkozik, amivel később megtelik a fél élete. Milyen lenne, ha idegenként beállítanék hozzá, gondoltam, és elültetném a bogarat a fülébe? Akkor ő lehetne itt Magyarországon talán az első a szakmában… Amint ezen morfondírozám, a gondolataimba közbevágva azt javasolta Vágvölgyi, a biciklijeinket zárjuk le valahol, aztán induljunk meg a közeli kisebb utcákban, és igyunk meg valami piát, az estéhez. És az estére is. Ezt nekem már nem kellett kétszer mondani. Nagy dolgok közepette voltunk.
Tabisborunkat hosszas, majdnem felesleges, városnézésbe-hajazó, a csak picinyke területet keresztbe-kasul megjáró sétafikát követően vettük meg, egy Zugló-környéki kisboltban. A Városligetbe mentünk át, az Anonymus-szobor talpkövénél meginni. Te is kérsz, haver, kérdeztük tőle. Nem sokáig maradtunk ott, két-három korty után megláttunk egy rendőrautót, és odább álltunk. De az az első pár korty is elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk… Ez életünk legpocsékabb bora lesz. Nem is hívtuk volna bornak. Egyértelműen a legkeserűbb készítmény volt, amit „bor” fedőnéven valaha kóstoltunk. Azt ejtettem ki a számon, a későbbi, kőkerítéses ülőhelyünkön, a legsavasabb, de ebbe a kémiai tanulmányokat folytató Vágvölgyi belekötött.
– Mindegy, mindegy – ráztam fintorogva a fejem – Lényeg a lényeg, a bor szar, de mi itt vagyunk, és itt lesz a Guns N’ Roses is, és ez a lényeg.
Már éreztem, hogy itt szédülés lesz ma este.
– Te figyelj – folytattam az újabb korty után – Be kéne jutni a backstage-be!
– A backstage-be? – válaszolta egyszerre meglepődve és vigyorogva Vágvölgyi. Nagyon jól tudta, milyen abszurd is a felvetés.
– Tudom, tudom, hogy ez most baromság… Most nincs is sajtójegyem… Meg azzal is semmire se mennénk… De figyi má’!... Na!... – szedegettem össze hömpölygős gondolataim, hogy valami egységes, megragadható formába fogalmazzam – Az volna jó… Beszélnünk kéne Axl-lel. De nem azér’, nem azér’! Te figyelj… Ezzel, hogy ide visszajöttünk… Meg az időutazással… Egy hatalmas kulcs van a kezünkben. Láttad a…? Áh, na mindegy. Lényeg, hogy… Figyelj. Meg tudnánk ezt változtatni. Azt az egészet, ami a mi korunkra kialakult. Na. Azt mondja, hogy. Beszélni kéne, meg kéne beszélnünk Axl-lel… Hogy legyenek békében. Maradjanak békében. Mondjuk meg nekik. Nem kéne összeveszniük. Tudod, milyen karrier állhatna előttük? A béke a legfontosabb ilyenkor, ilyen egyéniségek között, mint ti. Ezt kéne mondani. Maradjatok tesóságban, és jók lesztek. Szebb jövőjük lenne, haver. Csak hallgatniuk kellene ránk. Megmondanánk a tutit, öcsi. Mi már tudjuk, mi vár rájuk, ők még nem.
Eszembe jutott az Allen Ginsberges jelenet a Kopaszkutya elejéről. Megmond Hobóéknak valami tutit az öreg. Ez itt apánk, Allen Ginsberg. Mi ketten lehetnénk, a tesós dumánkkal, a backstage-ben ő.
Nem értett Vágvölgyi velem egyet, azt mondta, de hülye vagy, amikor meg megismételtem, azt, hogy ezek Slash-sel összeférhetetlen fickók így is, úgy is, nem igazán számítana nekik, két magyar suttyó félrészegen mit mond nekik. Pláne, ha ők is be vannak nyomva, így vagy úgy. De megpróbáljuk, nyújtottam kézfogásra a kezem. Annyi azért benne is megvolt, hogy igenis poén lenne bratyizni egyet a kilencvenes évekbeli, jó fej Axl-lel és a később jó fejnek meg is maradt Slash-sel, ennyiért azért bemehetünk, mondta. De pár korty után már ő is az enyémhez hasonló véleményen volt.
– Változtassunk a jövőn!! – rúgta el a kiürült műanyagflakont a bokrok közé.
Irdatlan csődületre leltünk a stadionbejáratnál. Ahogy öregemberes léptekkel haladgatunk az emberek sarkában, egy, a mi elfogyasztott fehérborunkéhoz hasonló műanyagflakonnal találkozik a tekintetünk. Egy falfehér arcú, hosszú fekete hajú lány markolta a félig üres üveget, talán visszaküldték a sorból, hogy igya ki. A lány észrevette, hogy oda bámultunk – alapvetően csak az ital miatt -, két ujjával kinyújtotta ördögvilláját, és egy „hhwúúúúhhh!”-tartalmú sikítást eresztett meg.
– Nagyon baba lesz ez gyerekek, basszátok meg!! – kezdte kifejteni rekedt hangon az estével kapcsolatban táplált el finom elvárásait, köszönés és bemutatkozás nélkül.
– Jaja – mondta vigyázzállásban és vigyorogva Vágvölgyi – Adni fogja.
– Mi?? – kérdezte a lány értetlenül – Mit fog adni, ki?
– Mindegy, nem lényeg – legyintettem, szintén vigyorogva – De mi a helyzet?
– Az a helyzet, a rosseb belé, alig akart elengedni az osztályfőnök, mert már így is kurva sokat hiányoztam, de megérte kidumálnom magam, mert basszátok meg, itt vagyok, hwúúúhhh! És itt lesz a Guns N’ Roses is, és Iglói tanár úr elengedett, hwúúúúh! Iglóiiiiii!!!!
– Jól van, jól van akkor – bólogattam.
Most már jóval fesztelenebbül álltunk szóba a múltbéli idegenekkel, azzal ellentétben, mint amit a Nyugati pályaudvaron produkáltunk. Ott igyekeztünk lazák lenni, de közben állati zavarba voltunk, valahol mélyen, azért is zártuk rövidre a beszélgetést. Most nem ez volt a helyzet. Vágvölgyi nyomban rögtönzött pár mondatot a mi koncertre-elengedésünkről, egy fiktív osztályfőnökkel, aztán én meg azzal jöttem, otthon milyet problémázott a kilencvenes évekbeli apám. De nagy hanta volt az egész.
Bele se gondoltunk ott helyben, hány éves is lehet a mi korunkban ez a csaj. Tippeljük azt, hogy itt volt tizennyolc, de kinézett húsznak is, annyi meg gimis létére már úgysem lehet. Akkor a mi korunkban, húsz évvel később, már harmincnyolc? Jesszus! Lehet, hogy tanárnő lett belőle. Akár. Miért is ne? És leváltotta az ő Iglói tanár urát.
Még előrébb haladva már egészen elemünkben voltunk, és – a kilencvenes évek elejéről minden tudást összekaparva – minden körülöttünk állóval kibeszélni próbáltuk a „mostani” Disney-rajzfilmeket, popzenéket, hangalámondásos Schwarzenegger-filmeket.
Aztán végül csak bejutottunk. A biztonsági ember biccentett, a lelátó felé menjetek, dörmögte. Már századszor mondhatta ki. A belső folyosón egy Guns-os cuccokkal megtömött bazár. A pult mögött karba tett kezekkel mosolygó, atlétatrikós, nyakláncos, kopaszodó fazon. Oldalba bökdöstem Vágvölgyit, nézzük meg. Kazetták, kitűzők, pólók. GUNS FUCKIN’ ROSES, írta egy aktuális turnépóló. Majd elröhögtem magam. Rajta az ár: 800 forint. Jézusom, de kevésnek hangzik. Még mindig nem szoktam meg, hogy másmilyen itt a forint.
Hiába kellett a lelátóra menni, láthatóan mindenki furakodott előre, amerre lát. A legtöbb embert megállította az állóhelyes részt és a lelátót elhatároló kerítés. Már sötétedett, de a hátulról jövő reflektorok jóvoltából még így is láttuk, a kerítés itt-ott véres. A Faith No More-ra pogózók lehettek azok, gondoltam. Vagy az átmászók? Ugye nem?!
Mi szerencsére nem vágtuk meg magunkat, annál nagyobbat estünk. A Guns előtt viszonylag csönd volt, és sötét. Nagyon késő volt, a jövőből – feleslegesen – áthozott telefon negyed tízet mutatott. Mi a helyzet, kérdeztem egy szőrös képű, Kádár-korszakban felnőtt, vén róka rocker-től. Elkezdte mondani zavarosan, hogy áll hozzá ehhez az egészhez, már előre hasonlítgatta össze a hangulatot a jó öreg Richie Blackmore nemrégi koncertjével, meg a kivetítőn feltűnő U2-hoz és Metallicához is nyomban megjegyzéseket fűzögetett, a mondataiba indokolatlanul közbeékelve, ráadásként az ő féllittyós műanyagpohár söréből is lépten-nyomon kínálgatott minket. Milyen volt a Faith No More és a Soundgarden, kérdezett rá valami idevágóbbra Vágvölgyi.
– Bazdmeg! – rivallt ránk hirtelen – Képzeld, öcsém – tette hozzá magyarázatféleképpen – Ezzel kezdte a Faith No More-os csávó. Így hirtelen. Ez szólt be a mikrofonba. Vagy lehet, nem ő volt, nem tudom. Minden esetre jó volt.
– Minden esetre bazdmeg volt – kontráztam rá.
– Az, bazdmeg, bazdmeg volt – válaszolta, majd emelte fel pacsira a kezét – Szevasztok, gyerekek – és indult, minden bizonnyal vissza a büfé felé. Kifogyott a söre.
– Szervusz, örültünk – köszönt el Vágvölgyi – Mi meg bemegyünk még előbbre? – kérdezte tőlem. Hát persze.
A kezdés fél tízig csúszott. Nem látszottak idegesnek a körülöttünk lévők, csak egy páran. De az első jeleknek így is örültek. Nem is tudom, nekik volt nagyobb dolog, vagy mi nekünk. Ha nincs Erik időgépe, ezt így sosem látjuk. A kisbaba Erik valahol Palicson elégedetten felsír.
A We Will Rock You-s kezdésre már minden késleltetés-miatti düh elszállingózott. Egyesek örömükben összeugrottak, mások megrendültek. Freddie Mercury ekkor még csak fél éve nem volt az élők sorában. Csoda, hogy egyesek nem fakadtak sírva. Vagy lehet, itt csak másképp láttam a dolgokat. A barátommal együtt ugyebár itt én voltam a jövőből idetévedt, szemlélő idegen. De mit is szemléljek? Itt a Guns N’ Roses fiatalabb kiadásban, basszus. Axl-nek még van hangja!...
– Fuckin’ Budapest!!!! – eresztette ki ezt az akkori hangját Axl, soványan és enyhén szakállasan, a Nightrain és a Mr Brownstone között. Hát a Nightrain-nél már akkor vállon fogtuk egymást a haverommal, és kisfiús lelkesedéssel ugráltunk, őszintén. Itt vagyunk, basszus.
Az ez utáni két számot nem ismertem. Ugyan alapoztam egész hetes Guns-lista-hallgatással, Windows Media Player-ben (hol van még akkor a Windows is…), de még mindig nem voltak ismerősek. Hiába, no. Vágvölgyi volt a Guns-os. Én amolyan keverék. Aztán jött a Civil War, amit már ismertem és szerettem, majd a sokak által ismert Don’t Cry, és megéreztem, csöpörészik. A szám végére már rendesen esett is. Na bakker… Na nem baj!... Pár ember lehajolt, és a feje fölé emelt egy-egy zöld műanyag burkolat-darabot a földről. Na ne! De azért kreatív ötlet. Aki nem bírja… Hát legyen. Én azért szerettem ázni. Vágvölgyinek a kócos haját csinálta csak ki, amúgy bírta. Néha kutyásan beleköpdösött az arcába omló víz-adagba.
Harmincéves-Axl is érzékelte az esőt. A November Rain éneklésében eleresztett egy-egy „cold Budapest rain”-változatot.
Aztán egy jó kis, jó kis You Could Be Mine után egy igazi meglepetés (bár mi előre tudtunk róla). Freddie Mercury emlékére egy újabb Queen-es momentum: az ő budapesti koncertjüket megidézve Axl is felénekelte, bár igen csak hamisabban, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt…”
Na nem is kellett ennél több, már rántottam fél vállon előre a hátizsákomat, és nyúltam a kamerámért. Egy biztonsági búcsúfelvétel kazettáját ugyan ott hagytuk Eriknél, de volt nálam másik kazetta is. Ezt föl kell vennem, gondoltam. Magyar koncerttörténeti pillanatot látok. Na jó, csak félig-meddig. Egy olyannak az ízléses megidézését.
– Take that! Take the fuckin’ camera! – hallottam meg Axl-t.
Your fuckin’ camera, mutatott felénk. Fél percen belül mindenki ránk nézett. Kész volt a baj.
Utolsó kommentek