Az utsó szál cigit elengedték,
és máris fejjel a földnek indul.
Mint keblen, a szájban melengették,
majd kihamvadt, nyamvadt lett, csak pindur.
Amerre néz szét, a járdádon, porban
így is sok a csikk, ugrik is azok elé.
A haverom szívta, míg a busz hol van,
melója megvolt, menne már hazafelé.
Van, hogy itt várok én is, felszállás hátul,
egy jegy kell szerbül, megy ez magátul,
a hüvelykujjam elég. Ha nem is „be rég”
volt, hogy jártam, porvároska, benned,
mégis kéne már: vendégnek lennem,
mint szoktam, s neked nyugtomnak lenned.
Csak várni kell, még üljön el a vihar,
lehet itt csupa nap, mint nálad is,
de akkor is, emitten sok a baj,
vagy csak hétköznap-hozta csatazaj,
bármi is ez, ha eztán rendbe lesz,
még elnézek párszor. A szerb lemez
meg pördülhet tőled a kocsmában
tovább. Meg a pár ismerős buszát,
kopott autóját, utadon át,
görgesd még bennük őket is odább.
Szedd csikküket, fogadja betonod,
úgy pláne lesz a tájnak valami bája,
legyél még a haveromnak hamutálja,
és ha megjöttem, hogy hogy komállak,
majd kizengem.
Talán megvársz te is engem.
Utolsó kommentek