írta:
Egy forró pesti éj,
Szenvedélyben mély,
S eztán szót ne remélj.
válaszoltam:
Lenne tényleg forró éjem,
hogy e várost jól kiéljem,
gödrein és hegyoldalán,
ZP-koncik alter dalán.
Erre én most ne számítsak,
neked mondom, célozgatós,
röpke lesz a létem itt csak,
esti bort ad max a szatócs.
És ha szendergésen túlvagyok,
messze míg tovább nem indulok,
egy utsó korttyal
talán Szegedre is gondolok.
írta:
Titkon Szeged talán vár reád,
de mégis dalát húzza tovább.
Húzza dalát, míg az esti szellő táncát járja,
s míg a nap s éj véres keringője nem talál egymásra.
S suttogjon a zivatar, míg tavát nem találja,
s el nem mossa a világ leplét.
válaszoltam:
Történt már, hogy esőktől áztam,
csurom víz is lettem, sártól legatyáztam.
Még jó, hogy lett tanulság, mit mindig
magyaráztam,
így jobban figyeltem, ha tudtam, hogy gáz van.
De Szegedbe' bízom, még mindig, ott napfénytől
hízom.
Vagy előttem máskor van biz nyom?
Egyáltalán, hol az éj, hol a nappal?
És hol ér egymásba tiszta lappal?
A hajnal? Vagy ilyet a napkelte láthat?
Ha úgy jó, hát az "én" felőlem várhat.
Ha a dalában még van húr, amit rángat.
Az a jó ebben az egyik-dalol-másik-táncban,
hogy mint a hajnal-nyugta-láncban,
mi meg nem békél a sáncban,
hogy jótékony, ha várat,
mert a másik túlzással sem árad,
és rásimul végül zenére a táncija,
és ami együtt hallatszik, látszik, rezonancia.
Utolsó kommentek