Anyud sokat sírt. De talán nem is szeretné,
ha tudnád. Titkolta mindig. Még apád előtt
is, meg a férje előtt. Őróla nem tudsz. Nem
akartak ők sem. A szétszökő tüzekbe ölt
éjeken bűnről a fáma nem szólt. Mikor meg
tudni nem lett, mi a rend, ki utód, ki előd:
nem tudta maga sem. Borokhoz nyúlt. Megoldást
keresve kortyolt savanyú-kráteri velőt.
Apád hármas csókból nem kért. És hogy megértse?
Ugyan. Rávágta az ajtót. De hányszor. Ma az
üzenetek törölve. Akár bizalma. – Ha
próbál bizalmat? Szépet az csak tovább saraz.
De egymást szerették-e, nem tudom. Szerettek
ezt, szerettek azt – de nem tanulva semmiből.
Leckét nekik csak kettejük adott. De használt?
Kiderül, míg fogadja őket ezernyi öl.
Hát a te leckéd? Ne legyen. Te ilyennel ne
törődj. Jól vagy ott. Egy bíbor burok? Ott lebegsz?
Én így képzelem. Függesz fenn, mint egy kocsányon,
szívós kis bűngyümölcs. Máskor okoskán nevetsz
nekem, buta vagyok, mert képzelgek. Kioktatsz,
pokoltornácnak kell hívni ezt. Tudod, hiszen
olvastad: felnőttél és olvasol. Hogy mi az?
El ezt se tudom mondani. Számba most veszem
– látod –, amit nem tudok tanítani. Anyád sem.
Nem lesz itt, ezt sajnálom, semmi sem. Hogy Szeged
semmit se mond, sem a háborúk, dalszövegek,…
Mi mindenről lemaradsz. És milyen jó neked.
Utolsó kommentek