Fogalmad sincs, te meddig élsz. Meddig tudod, nem tudod, megvalósítani a kitalációid, meddig tudsz kérdezni másoktól, beszélni nekik, hibákat javítani, a felmerülő új ismeretlenségeket meglátni, megismerni. Nagyon rosszkor ütött volna el az a – sacc hajnal fél hétkor indult – buszjárat, ami még tizenkettedikben, a keringő próbájára menet, egy karnyújtásra haladt csak el mögötted abban a sötét-szegezte ködben.
Nagyon nem figyeltél az úton. Rajtad volt a kapucni a hideg miatt: nem is láttál egyik oldalra se, akkor éppen, valami elbambulásos léptekben körül se nézve. Azóta történtek meg csak az útkereséseid-úttalálásaid: azóta váltogattál életmódot, ön-menetrendet, értél el némi sikereket, vesztettél ezt-azt tanulságosan, szerettél, kiszerettél, máshogy és máshogy megint-megint szerettél, búcsúzgattál, igeneket-nemeket mondtál. A dizőz barátod, akit nem egyszer emlegettél, még nem is volt a barátod akkoriban. Sokszor elképzeled – talán azóta, talán már előtte is –, hogy ha emez a villamos elütne, vagy amonnan lelökne egy őrült, vagy csak megcsúsznál és úgy zuhannál le valahonnan, kit hívna föl a mobilodról először, aki rád talál, és hogyan, kik közt terjednének a hírek. Ki az (de sejted is), aki összeszorítja a száját az aznap esti pohár fröccs fölött, ki az, aki inkább koccint azzal az emlékedre, de inkább csak rád, akár vigyorogva, mert rögtön beugrik egy fekete poén az esetről, egy beszólás, talán utolsó hulla-vicc, és ki az, akinek ezzel szemben, elmegy a kedve a poharazástól. Aztán meg mi lesz az sms-eiddel, vagy az eldugott illetve magadnál tartott papírkáiddal? Azzal, amelyikre nőci-táblázatot vetettél, és azokkal, amelyikekre vers-ötleteket, gondolat-fonalakat firkantottál, Windows-jegyzettömbjeid távollétében? És azokkal mi lesz? Mivel mindent nem lehet elvégezni, amit el akarunk, valami jegyzetek-akármik mindig maradni fognak, sose lesz, hogy mindent kitöröltél, mert nem kellenének. Amik viszont csaknem örökre elvesznek, az e-mail-jeid, mert jelszót sose jegyeztetsz meg, bízol az emlékezetedben. Ha meg megöregednél és meghülyülnél, hát oda se neki; már úgyse olvasgatja vissza, meg hova akar netezni, papa, már nem is olyan az, mint kétezervalahányba’, hallja. Vagy akkor, óvatosságból, mégis olvasgatni, netet használni akarva mégis elmented. Akkor meg, ha lelépsz, mégis vissza lehet olvasni mindent. Nincsenek általában titkaid, mert most se titkolódzol, ezeket a baromságaid-aggálykáid-problematikácskáid írva, de mégis, arra gondolsz, a többieknek nagyot fog ütni, ha kiderítik, mikor-milyen leveleket váltottál velük, miket chat-eltél, főleg szegény bazsalyosnak, hát mik ki nem derülnének róla. Az ő levelei inkább egy öregkori elmenésed után derüljenek ki, amikor ő is, valami nagyasszonyos nyaklánccal a nyakában és elegáns hölgyikés nagykabátban, aranyos kesztyűcskében már arra is csak legyinthessen, mindegy, ő is volt fiatal lányka. Meg akárkire ráfoghatjuk, hogy nem, nem kéne kitenned őket ennek a láthatóvá-kerülésnek, privátfaldöntésnek, tényleg nem, de ezt a modern kor hozta; tulajdonképpen elfogadható, el is fogadod, meg mások is, de mégsem fair valahol, nem fair, „aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg.” Legyen csak, de nem igazán éri meg.
Van különben ennél a hirtelenségnél rosszabb és hasonló gondolat, egyetlen ilyen, ami mellbe szokott vágni: ha az öcséddel, hogy is mondjuk, bekövetkezett volna, ami nem következett be, hála a mindenségnek; nagyon, nagyon nehezen szoktál vallani róla, erről az ollós jelenetről, véletlenről, balesetről, és soha, soha nem tudod kimondani azt a mi lett volnát. Egyszerűen csupa rom lennél, ha azt okoztad volna, és nem tudod, miféle szobában lennél és kik látogatnának, milyen hamisságokkal. Egyszerűen belédivódik a halál láthatatlan és személytelen érintője, ha ilyen határeset lép be az életedbe, belépett, amikor az öcséd és közted ez történt, és akkor is érzed a halálsimogatás meghatározó erejét, ha kisbaba-kori kiszáradásos-vízvesztéses betegségedre és annak kaotikájára gondolsz. Ez múltkor kocsmázva Miss Zentával szóba tudott jönni, és nagyon különös így utólag, hogy lehetett valakivel erről beszélni. Most már csak hárítgatva-temetgetve lehet beszélni ezekről, és csak csendben, magadban megköszönni az akárminek – hitetlenséged ellenére, valamerre a levegőben –, hogy maradt öcsédnek valami feladata, és még mindig végre tudja hajtani, amik azzal járnak. De különben nem sűrűn gondolsz erre. Ez mintha a titkod lenne, de nem szándékosan, nem rombolod le semmivel. Csak beszélni nem lehet róla.
De ha már titkok – mi maradna a sajátjaidból, már ha van, és mi maradna a többiekével? Például, hogy megint a bazsalyost hozzuk föl példa-alanynak, most már hülyébbnél-hülyébb, kínosabbnál-kínosabb szituációkba ültetve: ő ugyan egyre többet és többet oszt meg veled, amiket az eddigiekben nem, magáról, másokról – de mi lenne azokkal, amiket még mondott volna, csak azok, ott, a belsejében, még feszülten megvárakoztatták? Mi történik ilyenkor a titkokkal, meg a mondanivalókkal? Felterülnek belseje falára, és az lesz a más emberen belüli, kifordított, inverz gyászlepled? Vagy fellobognak, és utánad kiáltanak, ahogy tudnak?
És mi van azokkal, amiket tudsz már, sőt, ugyan, mi lesz azokkal, hová vesznek? Furcsa elképzelned azt is, milyen, amikor a tudás veszik el majdnem nyomtalanul – csak munkáiban maradva – a meghalóból. Például aki megtanul nyelveket: hogy nézhetne ki a vadképzeletben, mikor a megtanult nyelvek vagy egyéb más rendszerek kioszlanak, szétfoszlanak. Hová vesznek? Hogy lehetne elképzelni, ábrázolni?
De megint elkanyarodtál: mi lesz azokkal a titkaikkal, történeteikkel, emlékeikkel a többieknek, amik meg se történtek, csak kinézed belőlük, olyanoknak képzeled őket magukat és dolgaikat? Ezek olyan dolgok, amiket szívesen elmesélnél, kitalálgatnál róluk, megjelenítgetnéd, jelezve, hogy ismered is őket, meg nem is, és ki is fejezve ezt. Az egész olyan lenne, mintha filmet forgatnál, mondjuk a barátaidról. A jópofa meg az észosztó is mondta már, filmet kéne forgatni róluk, rólatok, azokból, amik megtörténtek, a hülyékről, akikkel találkoztatok, mondjuk a Kisbajorba, a csajozásokról, félre-csajozásokról, meg a rocksztárokká válni akaró hosszas-hossza próbálkozásukról. De milyen kár lenne, ha nem mesélnél minderről. Majdnem leírtad, hogy de sajnálnád, ha majd így lenne, de hát sajnálni már hóttodban sehova se tudnál. Vagy csak ahogy azt csillag-vidékekre elképzelheted. Mindegy. Ha filmen nem is mutatod meg, mert nem kifizetődő, meg nem is ezen a pályán vagy, azért mindenképpen mesélnél még sokat a többiekről, főleg arról, amiket a többiekről kitaláltál, ki tudnál találni. Röviden arról, amilyeneknek és amilyen sorsocskájúaknak a többieket látod. Például összehívnád egy kocsmába mindannyiukat, és aztán meg csak úgy hagynád, hogy jöjjenek az úton, amin egy rakás dolog eléri őket. Kész filmsnittjeid vannak róluk: a jópofáról, ahogy kínlódnak ő és a szülei, a felületesek számára viccesen, a belegondolóknak csalódást keltően – vagy szintén róla, ahogy a Stefániára sodródik, sok-sok igénytelen tabisbor közös kortyolásába; a zsugásról, hogy nemtörődöm rapper-kölökből hogyhogy nem hirtelen bőrkabátos közgazdász lesz valamiképp; a vegyészről, ahogy hívásokat és elvárásokat kap, de mindig valami mást akarva a helyén marad – de ezzel máris messzire mentél: aki ismeri őket, így nem is értené, miből gondolod róluk, amiket most kimondanál. De tény, hogy csupa belső folyamattal bírnak ők és díszletes környezetekkel is, hát megérdemelnének egy-egy kisfilmet. Talán egy másik életben.
És a lányok is? Akik nem barátaid voltak, hanem egyik így volt, másik úgy volt? Hát persze, kétségkívül róluk is mesélnél ugyanígy: nem pont azt, ami történt velük, mert nehezebb lehet is kiszedni belőlük – velük kapcsolatban is azt mondanád el, amiket elképzelsz belőlük. Egy-egy külön házba költöztetnéd őket, minden ismerős helyeidtől távolra, és közös utcába. Te nem leszel sehol: talán egy vándor vagy, aki mindegyiküknél megszállt már, vagy meg akart, de mindig le is lépett a közelükből. Így, nélküled, csak élnék a hiányodon-képzelt mindenük. Más fiúk, halálok, titkok, jelenetek, összeférhetetlenségek… Elképzeled, hogy a bazsalyos filmjén lépten-nyomon felvillan egy vágókép, egy lelebbenő régi ág képe, képzete. Az iparos filmje zaklatott ütemű és videóklipes. De mindegyikében, mindegyikük körül ott van ez meg az a hangulat.
(Ez persze úgy lenne izgalmas neked, ha fokozatosan, ki-kibontozódva derülne ki egy s más őróluk, pont úgy, hogy jól látszódjon, és te is jól lásd, hogy mennyire kevés van a felszínen egy nő életéből. Ezt nemrégiben álmodtad meg: egy interaktív játékba merítetted bele magad, ahol nők esetén fejezetről-fejezetre, pályáról-pályára derült fény az egyre nehezebb és nehezebb, fogcsikorgatóbbnál fogcsikorgatóbb előéletekre. Erről kicsit a cuki jut eszedbe, bár ő a haverokról szóló sztorikban foglalna helyet. Nő létére a cuki döbbentett rá, mennyi új oldalát oszthatja meg valaki, sok év után, ráadásul annak, aki sokszor azt hiszi, jól ismeri. És mennyit el is rejthet.)
( Na és a bazsalyosról is mennyit, mennyit megtudsz, amit kevesen tudnak. De persze nem arról karattyolsz itt hajnalok hajnalán, hogy miket ki nem fogsz teregetni róla. Áááá, dehogy: azt mesélnéd, változatlanul mondva, amilyennek őt, őket láttad, és amilyen jelenetek őköré és köréjük állíthatóak. Legyen az akár vadság, vagy valami, ami érthetetlen – csak nekik mint egyéniségeknek nem lehetne az. Ez az elképzelt életük. )
Ami pedig azt az időt illeti, amikor viszont jelen voltál, és ihletésekbe hoztak: majd külön, erre a mesélésre összeillesztett vershalmaz, vershordalék idézne fel titeket. Mikor megkomponálod ezt a számvetést róluk, úgy összekevered az akkori szólamokat és az utólagos hümmögések kimértségeit, hogy az is teljesen elveszik, melyik üzenet kinek szólt, kinek szólhat ma, szeretsz-e akkor vagy már nincs miért. Ehhez sok látomást kell megpingálnod, sokat és többarcúakat, kéne mutatnod egy elképzelt, közös gyerekkori játszadozást az egyikkel, tudod, "nem Anna voltál, nem is volt neved még", kéne egy soha nem történt, korai találkozás egy másikkal, kéne soseének is, sosevetkőzés is. Nagyon, nagyon kerek szemekkel néznének a címzetteid. De hát ezt akarod. Utólag úgyis szívesebben döbbentesz mindig.
Aztán a család, ők a következő elmondhatóak, kibonthatóak. Nem is tudod, hogyan: mivel nincs eleje a történetnek, visszafele kéne haladnod – de magadnak, másnak, mindannyiótoknak? Vagy személytelenül kellene őket megmutatnod? De mit? Hogy teszed élővé a fényképeket, Berci papa naplóit, a mamád és mások sztorijait, és saját elképzeléseid? Túl nagy falat visszajutni odáig, mire dédapád vagy ükapád, nem is tudod most így, melyikük is, de hogy az ő azon pillanatáig eljuthatsz-e visszafele, ahogy a vaksötétben – mint mesélik – Erdély határán a Hungaria betűit tapogatta? Ez is, ez is, erről beszélni is játék lehet? És megéri az?
Na és saját magadról mit mondanál? Már így is mondtál annyifélét, pedig nem akartál terólad fecserészni világéletedben sohasem. Aztán mégis. De mi a történet, ahol magadat teszed főszerepre? Talán a múltat kéne áttekinteni: mégpedig újra magadhoz venni, végigsétálva az emlékeken. Benyitnál a lány wc-be az óvodában, elviselnél egy pár szekálást az áltsuliban, meg a barátokat is újraszereznéd, az órákra is újraülnél – de ez inkább úgy esne legjobban, úgy sétálnál végig, úgy szelnéd gyorsan, emlékeken ugrálgatva át, hogy egyben változtatgatnál is az egészen. Nem sokat – inkább csak kimondogatnál dolgokat, miket akkor mondtál volna. Erre szintúgy jó lesz, ugyanígy, a képmásod története. Egy palié, akivel másképp történtek meg a dolgok, mert felajánlotta mindet az élet, vagy valami, valaki – de ő különben hasonló volt hozzád azelőtt, és valami megvan benne, ami már megbújt tebenned is. És igen, ő is kimondja, amiket korábban ennek-annak neked kellett volna, és – talán balszerencséjére is – megtörténik nem egy dolog, amiről kamaszkorodban épp helyben csak képzelődtél. És ami még maradt rólad, valóságodról, amit ugyanígy fontosnak ítélsz: nem az emlékeid, nem is a nem-emlékeid, hanem bizony itt vannak a fejedben a tisztázandó dolgok is. Ki volt ez, ki volt az, miket jelent ez, miket az, a helyek, a dolgok, a városok, fogalmak. Ez már inkább a magyarázat-tömb terólad és a megtörténjeidről. Minthogy miért emlegetsz fel ilyen embert, amolyan embert, ezt az emléket, azt az emléket; ezt meg kell értetni. Mert előbb-utóbb szükség adatik rá.
Utolsó kommentek