1. [kik ezek?]
A böngyik elhiszik, szivi, hisz a böngyik már látták:
azok biz’ látták, a parton hogy’ omlik egymásba két
hús-vér panasz: a két idegen, két hontalan. Ál-tág
karok, csak azok, mikkel jártak – és háltak –, csakugyan,
és mint az árnyak, olyanra váltak néha a néma
esendők. Ő vén-kamasz, ő szajha-szent: már rájuk se
ismersz. Két csupa-véglet? Hogy’ eshettek puha vétkek;
nem is tudta, hogy is érthette bárki, mi vezette
össze-be őket. Mértek, mielőtt egybe-kiégtek,
mert volt kis érdek: lettek itt észrevétek, a m’értek:
van odaát, sose láttuk ebben a srácban, a csajban,
van odaát valami étvágy, talaján valami mély-lágy,
valami rég-nincs, valami épp-nincs, nem ragadt két tincs
több hete, képzeld, szöszbe meg össze. “Meg lesz még oldva”,
egyikük mondta, ha ugyan mondta, mit se gondolva,
de nem, hogy ma, óra múlva, és máris kigombolva
mégis minden. Hát nem egy gomb volt, most
nem is egy gombolt,
mikoron bolondult nem fontolt duójuk, itt több volt,
több ön-hazug folt. Fiúk és lányok, több koldus egyben,
kérem, itt nem a kettős ölelt, hiszen előjövelt
sok ködbelövellt bárki-más, kettőnek most-feladás,
két múltból sok szakadás. Kik ezek? A két mit-teszek,
mi hagyta, és ki látott ilyet, de milyet, és hányszor,
és kik, akik így is e mezsgyékre mentek, balléptek
és koszra keringtek? A szikrazavarból kimertek,
kik voltak, akik vesztet és tesztet vég nélkül kezdtek,
ezek a hiányzó úti kezek, a mindegybe-vertek,
a kikevertek? Testükön így is vadászni mertek.
Ha mertek. Mert mertek? Lehet, csak engedtek betellett-
kierjedt hegeknek. Vagy ennek így kellett…? De kellett?
Kellett? (Kellett?) (Be kellett?)
2. [pogány öröm]
Itt angyal az nem szállt, nem volt oly ország
és ők nem is jó szolgák, ezek szárny nélkül öleltek,
nem is jöhettek gyerekkor-firkák, miben növeltek
rájuk azt is az álmok. Romjaik tudták, kibírták
tudták, hogy esélyből egy van, az is sok ilyen ramatyban,
és hogy szívebontott porukban a szép lett a tirpák,
pedig jó erős indák foghatták volna, de inkább
maguk megingták, és bűnöskék a szívük is irtják,
hisz’ nem lányregények, mik nekik a szabályt megírták.
De szemtelen szálak, azok még nőttek a szenttelen
testeken, és maradt is minden, ami tapintható,
amint a dó ütemre vitte és elő is vette
őket, és mosolyos súgásuk a túl hosszú hömre,
hümhümre, társtalan csöndre. Én még leszek pörömre
vádlott ezért. És szemtanúk böngyik, száraz kis izék,
Nagyon is lestek: ezek hogy kerültek pogány örömre?
3. [hiszem]
ha hiszitek, voltam itt, hát hinni lehet, leszek is,
nektek is, nekem is. Jönnék is, hova is tagadjak;
bár utamnak magamat egyedül adtam, veszek is
szívesen félúti társaknak másokat, már sokat
is hívtam és mindig egy más jött, de ha már elfogynak
ők is, még tartsam eszembe’: még köztetek veszem le
a kórón majd megint a pólóm. És mire nem fagynak
szét a fűcsomók emitt lenn, már szép csomót beszedtem
lányszámból, és egy nyár hajol rám, égő-idegen nyár,
és ott lesztek, böngyik, a koszban, hogy fölétek hozzam,
hogy mint azt a lányt is, elorozzam. És míg nincs meg, már
akkor vártok, hogy kivel láttok; emezért igen kár
lehet, de vártok, tudom, tudni: ki lesz, ki nekem jár.
Ő vagy bárki: ne kérdjetek, én nem tudom, hogy lehet,
ahogy azt se tudtam, mi voltunk; nekünk annyi marad,
mennyit a part jelent. De ez nem szakad, mert megmarad,
még semmi se volt így szabad, ahogy az a gondolat
is este, hogy most olvas a kedveske valami vad
vagy nagyokos valamit, mert akkor mondta, hogy szokta,
egy félmondaton meg fékez egyet, ezt fel is írja,
hogy a part-fiúnak egy levélben legyen ez pírja,
és lassan elteszi, magát is, hogy mára sok gond-atom
az éjbe kihulljon. És aludjon a barna-szöszi,
én meg elhiszem, már nagyon: még nem egyszer láthatom,
és mert az megteszi, neki is mondhatom: hogy köszi.
Utolsó kommentek