Vele pedig végül rumosteákat ittam. Túl már túl sok mindenen:
valahol a világ végén. Vagy két külön világban éltünk? – majd azok
véletlenül találkozott szélein. Korszakaink utáni deren-
gésben, Földbolygók és történelmek romjain, ketten, közös halmazok
szövedékbe lépve és menedékünkért összeülve kisvárosi,
rozzant lebujok egy-egy árnyas sarkán. Koccintgatva az átmeneti
apokalipszisunkra – majd a másnapi új időkre. Míg pár kocsi
tovább nem vitte, új vizekre, úgy ülhettem ott vele, már temeti
kivérzett énem, és teheti is az újjal, mit csak akarna,
hogy így legyek neki ne csak szellemben, de altesten is jó haverja,
párszor meg is tette, én is vele, és ekkor, csakis, talán enyém lett
kicsit végre, ha így ért véget egy-egy felelőtlen mindegy-taverna.
Beléfeledkezhettem: mint a teába, mellyel az örvénybe lépett.
Előtte máshonnan érkezett, és én válhattam neki a „réSzeged”,
és külön rész-egészeinkben eggyé-ölelkezhetett a részeg-ész,
és kezem fogva, arra, egy eddig-ez-sem-volt szédülésbe vezetett,
bár ő volt a kisebb, én férfi, mégis ő húzott beljebb, mint gyermeket,
odalent sötét volt, de jó meleg, és közben zavaros, eszeveszett,
kiismerhetetlen. Fojtogató. Ez volt a világa. Betekinthet-
tem kicsit, hogy talán még otthont fordíthassunk belőle, kitisztulva
benne – de hogy inkább egyhamar el is veszítsem. Én meg a bögréje
alján maradtam fekve. Hogy tovább se értsem, talán még évek múlva
sem, mi történt, hol löttyent ki félre. Vagy én lettem csak egy újabb „még ne”,
és egy lecke is, hogy bűntudatokkal nézzünk össze egymás tükrére,
és sose térhessünk vissza ugyanúgy arra a kavargó örvényre?
Kortyaink forró kis folyóiból. Mikről, megbeszélve világaink
dolgait, hosszan, sziporkázva, úgy képzeltem közben el-el, hogy végig
lecsurgatom rajta is. A vékony hasán, a két combján, mely kikacsint
szoknyái alól rám, és fehér bőrén és bódító rum-csermelyén míg
utazok le még és húsvirágát csókolgatom, onnan is feliszom.
Talán lenn azon a puha, sötétszürke, „uras”, „kúrós” szőnyegemen,
amit ki is mondtam, de, mint végül sok máshol sem, oda se fektettem.
Szerettem volna a reszelője lenni még. Jóbarátként, vagy gondos-
kodó, akármi férfiképként, akit, ha olykor áthív, elintézni,
egy kéznél lévő vesszőként bármikor a rendelkezésére állni,
a dolgos napjaink után egymás otthonos ölében megpihenni,
vagy egy-egy magányosabb napon kisegíteni az ágyon, csak pontos
és felelősségteljes feladatvégzéssel, és ha kell, büntetőn is
el-ellátni a baját. És hogy közben én hogy szerettem is, soha ki
se mondtam. Talán ő se hinné. Mindegy, amit csak leírok, e nőn is
már csak a tökmindegy jegyében zajlik, folyik, folyik és nem mossa ki
az én történelmemből semmi. Az övékből? Talán eltűnök végre.
Mindegy, hogyan mesélem. Csak kereshetem őket, ha eljön egy reggel,
hogy sehol se legyenek. Őt is, talán Békéscsabán találnám mondjuk,
vagy egy messzi amszterdami labirintusos utca mélyén mereng el
új kis igazságokon. Csak én maradok végül nélkülük, kilépve
kiürült kocsmánkból, a hideg fényre, ha az a bor-ködös, koszlott lyuk
is kiűz magából, mert záróra múlt. Más-utcák, hol senki se jár ma,
hol nem vagytok semerre, ő se, egy elnéptelenedett hazaútra.
Szám sarkában még rumosteáját kutatva, mint itthonhagyott árva,
ki évről-évre, kiégetten, új meg új utolsó köröket futva,
úgy fekszem le: miért is nem lettem a sötét kortyokba belefojtva?
Utolsó kommentek