Lakik bennem, meg kell mondjam, egy kis Greta Garbo,
mint amúgy vele még több mindenki más. Ez persze
furcsán hangzó, de elmondható, mit ért a tarkó:
hallottam, milyen csöndben, bezárva élt és messze
kerülte a nyüzsgést, a fényt, végzet asszonyaként
is (az nyilván nem vagyok). Inkább csak otthon trónolt,
lefüggönyzött szobáján, köréje passzolva kért
sérelmeit, ami mind csak sötéten hajbókolt
neki. Na és ez az, ez, amit annyira értek,
miben kicsit magamra ismernék: tán csalódások,
túlzott bizalmatlanságok, mik így kiheréltek,
ezekből lett már sok, hogy többé ne kelljenek mások,
mint hamis képzetek Hollywood árnyas oldalán.
Hogy ne pezsegjek odakint, csak hordják alám
e rossz világ dolgait, minden fanyarságot meg
a múltam, hogy ridegen lenézhessem onnan:
mint aki nem ámul már el a tévhitek dalán.
Utolsó kommentek