* Aurora: Halálos hajnal
Megmondtam, nem iszom többé töményet,
most mégis kikértem. Miattad? Vagy neked? Hogy is mondjam ezt.
Mikre rá nem veszel még az után is. Pedig egyszer még
belém is akartad diktálni, mikor már nem ittam, és mondtam,
ti meg, viccből, hogy a haveroddal lefogtok és majd leöntitek.
Azt is megmondtad, hogy a lány, akinél részegen beégtem,
biztos nem az igazi, ha ez így történhetett.
De talán akkor igazad is volt. És ki tudja, még mi mindenben.
Ülök, némán ihatjuk már, egy szájból ketten is,
és könyökölhetünk rajta, mi volt, igaza mikor kinek volt.
Sose tudjuk meg.
*
Most meg megint csak rólam sikerült többet pofáznom, pedig
rólad kellene. Meséléseimben folyton magamba ütközöm,
miközben alapból másokról meg a világról akarnék.
Talán azért történt most is így, mert ugyan te vagy az, aki már
a hiány vagy, akit el kellene mesélni, hogy itt legyél – de a gyász,
meg a harag, az még akkor is, az enyém.
*
Nyár volt még, és hányszor berúgtunk. Boldog halavízbenség
langyos fekete akváriumunkban: még nem sejtettük, mi vár.
Ahogy széthulltak sorban azok az esték, úgy omlik össze,
úgy dől le mára az a kocsmakert is, körülöttünk,
ahol nevetve tengtünk-lengtünk és ahol már
csak valaha ültünk.
*
„Szar az élet, de dugni jó, éljen a Szovjetunió!” –
meg biztos még efféle ittas közkincsek repkedtek,
és szíveink alacsony pultoslányokért epkedtek,
és elmondhattam volna neked ennél hosszabb versben is,
hogy milyen jó időnk ez épp, és mennyit jelenthet még,
akár privátban, akár közös felolvasóesten is,
ha már közös óboros hóbortunknak megmaradt,
hogy verselőkként lett volna porba hullni jó,
de elszállt mindez, mint szoktak a múltak,
az afterozási udvar-lámpák kihunytak,
hajnal várt, idővel bomlott odakinn pár másik Unió,
csak a szellemünk maradt az azóta kiürült kertben,
megírni egyszer, szar rímmel is: éljen a viszkikóla-akció.
*
„Tizenöt évem telt belé, nem tartozol.
Az édes rokkanás felé, nem tartozom.
Tíz évem volt tíz évedé, nem tartozol,
örökös tartozásomé, nem tartozom.
Nem tartozol. Már mindig hozzád tartozom.”
(Parti Nagy Lajos)
Háromezer forintot kértél, inni még belőle,
amikor utoljára leveleztünk, utolsó estéden,
de nem buszoztam be napközben ezért az esőben,
aztán meg írtad, sztornó, mégse kell, majd legközelebb,
végül meg sosem lett alkalmam odaadni. Pedig ebben is
segítettem volna. És még annyi mindenben, ha tudtam volna.
Te meg egy könyvbemutatóval lógtál nekem, sose szerveztük meg,
mindig halasztottad, aztán jöttek a még nagyobb bajok:
amikor nem lett erőd semmihez. De mondhatni, kvittek vagyunk?
Egyszer meg fogadtunk egy hamburgerben is, utoljára találkozva,
arról, hogy melyik nyer majd a vásárhelyi választáson,
és igazam lett, most már ezt is el kéne rendeznünk odaát.
Találnom kéne még egy tartozást feléd, hogy megint egyenlíthessek.
Sok sörünk közt biztos meghívtál pár körre, amiket vissza kell adjak.
Vagy ezek a versek még okésak lesznek? És az összes többi?
Mégiscsak löktél rajtam kicsit valamerre a pályán az első könyvvel,
elindítottál, vagy mifene, amiért örökké hálás leszek, ha nem is sokat
érnek magukban ezek a könyvek, de a szövetségünk, az már valami.
Na jó. Ezt a tartozást már nem tudom viszonozni eléggé.
Végül is te nyertél. Ha másban túl is vesztetted magad.
*
„Apukám”, folyton így szólított, az első
összeülésünktől kezdve. De hát persze, hogy. Akinek nem volt apja,
annak talán mindenki lehet az apukája. De közben úgy is csinált, úgy is élt,
mintha egyben mindenkinek ő lenne a pótapja is. Apa is volt, fiú is volt,
apák is voltunk, fiúk is voltunk egymásnak mi mind, körében,
mindkettő is, még ha egyik se amúgy, apánk voltál, akik apáid vagyunk,
ez körbe-körbe megy, és igaz marad, ahogy forog bennünk röpke időnk,
félbevágott filmünk, rokonlelki összeérésünk és angolos távozásunk,
ez a keserű, de kedves, ez a sok majdnemség, ami mégis volt,
a múlt.
*
„Csak” 44 volt. Vagy „már”? Mindegy is: megúszta rég a rocksztárhalált,
pedig az is annyira illett volna hozzá. De jó is, hogy így volt. Megkésve,
de majdnem ugyanúgy. Én meg 28 lettem, megúsztam én is.
Jót nevetünk ezen mi még. Egy backstage-ben koccintunk rá:
túlélő rocksztárok, túl a 27-en – és túl egy játékban az első életen.
*
Egy éjjeli busznál köszöntünk el utoljára. Még nyoma sem volt ott,
hogy ez az utolsó kézfogásunk, egy utolsó járatnál. Az aprót
én adtam rá. Talán lesz egyszer egy hajnali busz is,
mi valahová mindkettőnket nyugodtan hazavisz.
*
Ez a város nem fogadott be minket
eléggé, még ha egészen is a miénk volt.
Ezeknek az itt már nagy valakiknek
végül sosem kellettünk úgy, ahogy akartuk.
De talán kitaszítva lettünk – pont jók?
*
Kifacsartad belőlem a könnyem, elhúztad magaddal a kedvem
egy zsinóron, mondanám, kapd be, hogy ezt tetted velük is meg velem.
Hogy lehet, hogy te mentél el innen, de kifelé én üresedtem?
*
Úgy képzelem, fellifteztél az űrbe, ott meg találkoztál anyuddal
végre, meg költőkkel, mindenkivel, kikre valaha felnéztél. Tán jobb is
így: már jobb kedved lett, császárkodhatsz, velük ihatsz. Csak az a sok új dal,
amiket ott írsz. Azokat olvashatnám egyszer. Ha úgy van. Bárhogy is.
*
Orosháza, Vásárhely, és a többi, ahol élt még,
szürkén porosodnak a határban. Ha visszamennék
arra is, nem ugyanazok már: majdnem elért vég
lesz ez nekik is. Fanyar romváros, de tiszta emlék.
*
A vécében zokogtam miatta, miután elment, bevallom férfiasan.
És miatta a bevallás is, meg minden. Hadd szóljon ez most már,
mint félrehúrozott punk-zenénk a Csengődiben, a szétomló falaknál.
Aztán lehúztam azt a papírfecnit, a ritka könnyeimmel átittasan,
és mentem tovább. Az utcát, hol élt, kerültem, a mártélyi holtágba
pedig, egyszer meg arra járva, mint tán ő is, gondolatban leeresztettem.
Pihenjen ott is. Lesznek lenn más savanyú emlékeim is. Így rendelkeztem.
Utolsó kommentek