a Határok és takarókból kimaradt
Azt a munkát
„S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.”
(József Attila: Istenem)
A bármelyik afféle munkád
csak soha másra rá ne tukmáld.
Ha lehet még, én is örülnék,
mikor veled oda kerülnék.
Lennénk, mondjuk, gyárba beosztva,
játékkal telne napok hossza,
szerepünkbe bújva sorokba’
futnánk, válva rozzant robotba.
Vagy kukoricaföldön ha járnánk,
és testig éreznénk az ártányt,
vág levele, szembeszáll pora:
napmelegi természet-csoda.
Vagy lennénk nagy cégnél kis csicskák,
belénk-fogadni minden bicskát,
lesve, álarcuk mögött mi lakik,
és maradnánk önként hajnalig,
és túlóráznánk vígan ingyen,
szir-szart vállalva legszebb ingben,
pluszkéréseiket meg-megejtve,
és szerződés mit írt, elfelejtve.
Vagy telefonkagylókhoz ülnénk,
hogy begyűjtsünk mindent, mi fült sért,
hány szidást tudnak az ügyfelek,
és mindükhöz mosolyt rendelek.
Vagy beállnánk messzi hotelbe,
kisebb hajtás lenne ott el’ve,
vagy lennénk csöppségnél au-pairek,
tán nem szakadnának ránk perek.
Vagy bármi meló, csak szeressük,
ez a titka, ezt kell keressük.
Működhet végül akármelyik,
ki dolgozik, úgyis átverik,
mert a vége mindig ugyanaz,
megöregszel és az befalaz,
friss időd már vissza nem kapod,
ha túlvállaltad a tegnapod.
Hát dolgosisten és Attila,
végződjön úgy e hibbant trilla,
sírva-vigadva, ha bérünk kis:
kik dolgozunk, kérlek, éljünk is.
Mert, meglátod, hamar vége lesz,
de használjuk ki, a lényeg ez,
ne csak másoknak legyünk hasznosak,
leljünk lelkünknek bármi pluszosat.
És ha együtt nyomnánk azt a munkát,
kicsit félretenni együtt tudnánk,
kikötőből kötnénk el dzsunkát,
kihevernénk a hetünk sulykját,
egy asztalnál meg, hogy csak bírnánk,
egymást körökre sorban hívnánk,
és legszélről csak csendben nézek,
hogy hosszan mindent elbeszéltek.
Utolsó kommentek