Megint tagadsz? És ráadásul már mi mindent.
Mennyit lázongtál eddig is, miknek mondtál ellent.
De megvolt ez jó rég is. Ha azt mondták, „kint”, bent
lett jobb, ha meg abból is elég lett, legyen a lent,
talán. A lényeg, hogy mindig valami más legyen,
ami kedvedre tesz. Így volt az a rajzszakkör is.
Tetszett, kezdetben, és egy zsírkrétán, egy tushegyen,
mennyire éltél. Majd, ki tudja, m’ért, ez a kör is
lement: kiélted és egyszer csak nem mentél többet.
A kedves lányokat és a lelkes tanárnődet
szó nélkül otthagytad abban az őszben, otthon meg,
ha kérdezték, azt mondtad: csak valahogy meguntad.
Nem érthették furcsa lázadásod, mint te se érted
már magad. Így maradnak szegény hátrahagyottak,
arcok, helyek, értékek lettek sorban megtagadottak,
ott árvulnak valahol, zsírkrétás lapjaidon,
mögötted egy porhullató, néptelen fasoron,
pocsolyákban és jégcseppes gyermeki avaron.
Mind integetnek. De nem csak visszahívva. Van, ki tagad is:
valakiknek mint félredobott, ott mocorogsz lent magad is.
Utolsó kommentek