A cigire változatlanul nem sikerült rászoktatni. Na, nem mintha annyira rá akart volna bárki is. Csak hát annyian szívják körülöttem. Persze nem zavar. Ez nem valami dohányellenes pamflet lesz. Sőt, kifejezetten kedvelem a füstöt körülöttem, hozzáad valamit a fölénk lengő életérzéshez, meg leszarom, hogy ki hogyan rontja magát, az ő dolguk, az ő döntéseiken múlik, én nem szólok bele, nem zrikálom őket ezzel, megteszik úgyis elegen, plakátok, nagymamák, majd a végén nekik kell elszámolniuk vele, ha eljön az ideje, és különben is, egyikünk sem szent. Én a kávéval szennyezem közben magam, arra lettem inkább rászokva, még akkor is több bögrével elkortyolok egy nap, amikor nincs is semmi dolgom, nem kell semmihez se aktívnak lennem. Mindenkinek megvan a maga káros keresztje.
De akkor miért hozom fel a cigi-dolgot, már így rögtön az elején, ha azt mondom, nem is tulajdonítok neki olyan nagy jelentőséget? Csak a füst-kép árnyalása miatt, meg a letisztázásért, a kategóriák sorra vételéért. Ott vannak még a party-dohányosféleségek is. Mert igen, rendszeresen nem cigizem, csak ennyit mondtam, de azért megvannak olyanok, hogy például először ha a lány, aki tetszik, cigizik, én is cigizem vele, ez a randicigi, csak így hívom, pedig a randi szót utálom. Másodszor ha egy barátom vagy valaki akárki körülöttem el van keseredve, és megkínál, akkor persze hogy elfogadom tőle, és elszívom vele, ez a bánatcigi, vagy szolidaritáscigi, valami ilyesmi. Aztán harmadiknak, negyediknek, ha egy barátom, vagy a tesóm, vagy a sógornőm, vagy akárki más, csak úgy megkínál, ezek nélkül, általában elfogadom, mert miért ne, közösségiség, társas interakció, Sims-es fej fölött megjelenő zöld pluszjelek; ez a csak-úgy-cigi. Ebből kiindulva félig-meddig de igen, cigizem, csak attól függ, milyen gyakran kínálnak. De alapjáraton nem, mint ahogy „csak az ökör iszik magában”, magamtól soha sem gyújtok rá, és ennyi fél-örömmel be kell érnie a mélyen cigiellenes nagyim szellemének, illetve a jövőbeli orvosaimnak, meg a tüdőmnek.
Aztán ott a vízipipa. Azt ugyancsak szívesen szívom, alkalomadtán – hát az nem is olyan, amit rendszeresen, napi többször lehetne pöfékelni, hanem csak úgy szertartásszerűen, körbeülősen, eseményjelleggel. Ugyancsak ilyen alkalomszerű szintre mérséklődött a füvecske is; nem fogom erre se kibaszni a pénzem meg a valamennyire még tiszta fejem, meg engedni a rászokásnak az idegrendszerem, szóval azt is csak úgy, nagy ritkán, ha úgy hozza az alkalom, és csak is csoportosan. Semmit se túlzottan.
És van az úgy, hogy magamnál tartok – és ezt viszont érdekesmód tényleg már csak magamnak, és magamtól is fogadva el – egy doboz kis győzelmi szivarkát, általában meggyeset, és tényleg csak akkorra (ahogy Matek Bácsi mondta volt, amikor valami algebrai vagy geometriai tételt kellett beirkálnunk a szabályfüzetünkbe: „…akkor, és csakis akkor…”), amikor egy nagy valamin vagyok túl vagy egy nagy valamire készülök. Emlékszem, amikor az alapszakos szakdogám utolsó fejezetéhez – és egyben a lényeghez – érkeztem, megszakítottam a munkát, és kényelmesen, lazán, lassan elszippantgattam egyet, megadva az ünnepélyességét a dolognak. És most is befejeztem, így két és fél évvel később egy másik szakdogát, kutyafuttában, és akkor ez elmaradt. Miért? És nincs is már olyan dobozka szivarom. Miért?
Ezek a nagy valamik, meg velük a határkő-átlépések, úgy elmaradoznak mostanában, mert annyi minden van egyszerre, hogy fellélegezni is alig van idő meg lehetőség. Túl vagyunk valamin, és máris jön az újabb. Mikor lesz idő egy kis megnyugvásra? Mikor rendeződnek a dolgok? Mikor vesszük észre, amikor egy újabb izé következik? Amikor csak a kanyarban vár, és nem rohan azonnal felénk? Túl kéne esni ezeken, és tenni érte. És akkor lemehetünk a boltba egy újabb dobozért, rágyújtani és megbeszélni az egészet.
Utolsó kommentek