* írásgyakorlat órára
„Elmegyünk moziba?” – röppen fel a kérdés. És válaszoljuk: „persze, miért ne.” Hát hogyne mennénk. De mégis: valami furcsa van ebben is. VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan ebben a kérdésben is – meg az elmenetelben. Mert ha találkozni és dumálni szeretnénk, az csak a film előtt sikerülhet, meg utána – feltéve, ha nem csak úgy beesünk koppanásra, vagy van egy Annie Hall-os hosszas sorbanállás, na és a film után sem szalad el senki semerre. Film közben beszélni ugyanis nem lehet, még lepisszennek. A találkozásunkból és mesélni valóinkból másfél-két óra mintha ki is esne – egy másik, kivetített, külön sztori miatt. Egymással találkozunk, de egy jó időre, hasznosan is, meg nem is, közénk áll a film.
Mert a film miatt mennénk? Lehet. Némelyiknek mintha így adnánk meg a tiszteletet. Hogy elmegyünk érte, kifizetjük és széles-nagy-alakban nézzük. Régebben a videó, aztán a DVD, most meg a torrent-fájl-cserebere áll az útjába a vén mozinak, valaki mindig azt hirdeti magáról, hogy hahó, velem egyszerűbb, nem kell jegyet venned és a sok pupák közé ülnöd; aztán amelyik úgymond megérdemli, igenis elmegyünk rá. Ezzel kicsit kiemeljük. A mozi nem csak találkozó- és kvázi-szórakozóhely – a kiválasztott filmeknek amolyan szentélye.
Kicsit közhelyesen azt szoktunk emlegetni, hogy az életünk olyan, mint egy film, vagy hogy a földi pályafutásunk végén majd lepereg életünk filmje. Szerintem inkább a filmek folynak bele az életeinkbe. Ad egy pár közös kulturális referenciát, beszédtémát, idézgetni valót, hasonlatot. Emlékeket arról, hogy ezt meg azt kivel, kikkel néztük, és miket reagáltunk közben. Vagy tanulságot sugall: velem is épp ilyesmi történt, vagy nekem is ezt kellett volna tennem. A filmek néha kiszöknek a moziból, és beférkőznek a világunkba. Talán ezért olyan fontosak – és velük a mozi is.
Utolsó kommentek