A két múzsa [2/2]

https://soraim.blog.hu/api/trackback/id/tr457010389

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

gefy: Ez jóóó, sőt! Ez nagyon jóóó! (2014.06.26. 20:12) Grafit
gébence: Friedrich Schiller Xenien (részletek) Meine Glaube. Welche Religion ich bekenne? Keine von allen... (2013.09.02. 22:46) Schiller Xéniáiból
T. Gross: Kizárt. (2013.08.07. 22:05) Terjengő illatok
gébence: Günter Eich Inventur Dies ist meine Mütze, dies ist mein Mantel, hier mein Rasierzeug im Beute... (2013.07.27. 14:06) Günter Eich: Leltár
T. Gross: Elgondolkodtat... (2013.06.18. 23:34) Így nem élt Gellérfi Bence
Utolsó 20

soraim.blog.hu

Gellérfi Bence verselgetései és gyűjtögetései

Utolsó kommentek

Blogajánló

soraim.blog.hu

Címkék

Archívum

Keresés

A két múzsa [2/2]

2014.12.25. 15:06 | gébence | Szólj hozzá!

Címkék: történet szeged idézet kacsa kosztolányi írás tisza pad kabát folyó juhász gyula lépcső versírás gimnázium rosszkedv csónak rakpart múzsa sis babits ruhácska bro tömörkény versutalás kleió euterpé

– Szóval akkor is csináljam, amikor nem megy – mondja maga elé „a bro”.

– Mindenképp csináljad – igazgatja az inggallért a búgóhangú kabátos – Különben semmi se maradna.

– Ez az egész se… – tekint körbe két szemével a másik – Ez a délután… A kis lánybarátod… A volt sulid…

– Mindent el kell mesélned. Anélkül mit érne?

A kislány a padkán elvéti a lépést, majdnem beesik a bokorba. Apró leveleket porol le magának a cicanadrágjáról.

– Mi van a verssel? – ismét a rövidruhás.

– Néha az is van – így a fiú – Vagyis, most éppen abból van több. De az sem elég. Meg nem arról, amire kéne.

– Ő pont hogy jobban szereti a verset – bólint egy mosollyal a kabátos – Azokat se hanyagold el. Meg a dalt is szereti. Igazából kettőnk közül kicsit ő a zenekari groupie.

A ruhácskás játékosan odacsap, maradj már.

– Eskü’ zavarba hoztok – csóvál fejet a fiú, majd visszakomolyodik – Néha úgy érzem, le vagyok maradva. De nem csak ezzel. Már rég nem itt kéne tartanom, ahol vagyok.

– Soha sem késő – túr bele a hajába ez a versesebb.

– Ezt megint nem teljesen értem.

– Néha mi se magunkat – kuncog a ruhácskás.

– A „soha sem késővel” viszont mondasz valamit. Azt megjegyzem magamnak. Viszont mi van, ha tényleg nincs meg a kedvem?

– Ööö, jó, a számotok…?

– Nincs nekünk olyanunk – lépeget elfele a kisruhás – Vagyis van, de azon nem érsz el.

– Akkor hogy talállak meg titeket?

– Csak gondolkodj el rajta, mi meg jelentkezünk. Majd vele is beszélünk. Na pápá nektek.

Azzal elmennek.

Az ég egyre rózsaszínebb, narancsabb, a kacsák csak együgyűen kavarognak.

Csak megszólal az egyik, a gnómszerű.

– Mennyi szépségversenyt rendeznek ebben a csúnya világban. … Jóságversenyt még nem rendeztek soha.

Erre a tanáruras:

– A legnagyobb szomorúságom az, hogy sokat teszek ugyan, de semmit sem csinálok.

– Csak Péter és Pál van, uraim – így a harmadik – Emberek vannak. Nincs emberiség.

Azzal tovább tűnődtek.

– Hahó! – így egy női hang fölülről, a rakpart tetejéről. A rövidruhás lányka az – Bocs, hogy soká jöttünk.

– Soká? – mosolyog újra a fésült hajú legutóbbi – Szeretnék élni végtelen soká. Száz évig, míg a testem megtörik.

– De azért is, itt vagyunk már – ül le közéjük, mögötte a kabátos közeleg.

– Szeretnék élni, élni örökig – fejezi be a lány kezét kicsit megszorítva ez a harmadik.

– Ugy nyúlik karcsú két karod a válladtól a fürtödig – nézi ezt a kis kezet az a másik, a tanáruras – mint antik kancsó két füle ha könnyed ívben fölszökik.

– Örökkön él én édes, büszke, drága, mennyei mély szerelmem ciprusága – dörmög bele az a zömök is.

– Ezek aztán tényleg körüludvarolnak, mire éjfél lesz – mondja társának a zsebredugott kezű kabátos, mögöttük lépegetve.

– Na látja, uram – feleli a kabátos – Mondhatnának maguk pár okosat ennek a sok mainak.

– Ne izéld őket – így a ruhácskás – Majd visszanézünk, Kleió, és meglátjuk, mi lett.

Azzal a két múzsa és a régmúlt három írószelleme csónakokba ülnek, és hegedűszóra és kacsahápogásra lassan eleveznek.

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: