Kifilézett és félig-csócsált hallá lettem tőletek,
tört gerincem a szélére kotorva kis tányérokon.
Alattatok bárhányszor hittem, leszek még főétketek,
mind csak kóstolás volt. „Többit a macskáknak hátrébbdobom.”
A legjavam és fő cafatjaim mára tibennetek.
Használtan keringek szemétledobók hosszú útjain.
Tán vár egy konténer is, ha utoljára kifentetek:
megpihenhetek, ha rám zárjátok, és vele múltjaim.
Vagy múltjaim végül is ti lennétek? És nekem kéne
lezárnom magamban valamit? Kinn várva még rájövök.
Vagy, ha már szerepcsere: fordítsak és én legyek végre,
aki mást zabál fel? Kezdődjenek sötétlő új körök?
Szúrjam fel húst-hagyott szálkáimmal, aki még gyanútlan,
és szipolyozzam ki azért, amit ő el se követett? –
Nem, nem tudnék így tenni. Még érzem, szinte rég halóban,
vár még vacsora, melyre mindezek után is töretek,
csakhogy amin, az egy-asszony mellé, már úrnak ülhetek,
egymásnak egyenlők leszünk, nem silány kaják, köretek.
És mit mások felettek, arra új testet növeszthetek.
Utolsó kommentek