Mert hányszor becsaptam ott én magam mögött,
egynéhány nap, három év alatt, de hányszor.
Mindig döngött egyet-egyet, bamm, durr, dámm, zorr.
Mintha nem fát lökdösnék, hanem kőrögöt.
Csoda, hogy nagy-össze-rommá nem dörrögött.
S hány más csapta még így… Azelőtt… Azután…
És hogy csapódhat azóta is, hát banyek,
bár portás bácsik helyébe’ rég elunnám,
és próbálnám számolni, de úgyse tudnám:
kevés ilyenekhez az a bölcsészmatek.
De remélem, egybe lesz, és soká döng még,
mikor már feledem is, és nem csak tökrég,
már most is hiányzó hely lett egyért-másért,
a pajtikért, a csak-néha-tanulásért,
mindért, mi hozzá tartozott, míg jártam ott,
amik kimagaslót adtak, nem csak átlagot.
Néha visszanézek, vagy visszatévedek,
az ajtót nézve, meg az épületet, remélgetek,
és végül is tényleg csak annyit mondhatok,
sokan mások éljék még ezt a dallamot,
adjon nekik is szép egyetem-éveket,
s bírjon annyit. Sok bölcsész-élettartamot.
Utolsó kommentek