,, Azt hiszem, tulajdonképpen a dolgok soha nem változnak, csak az emberek. Mindössze meg kell találnom a számomra legmegfelelőbb nézőpontot, azt, amitől a legjobban érzem magam. Ehelyett panaszkodom, egyszerűen azért, mert úgy egyszerűbb, és mert – szégyen ide, szégyen oda – be kell vallanom, hogy meg vagyok győződve spirituális-intellektuális felsőbbrendűségemről. Alázatos önteltke.
Olyan vagyok, mint aki rosszul lát, és ahelyett hogy felvenné a szemüvegét, vár. Tiltakozom, elvárom, hogy az egész világ változzon meg és élesítse ki magát nekem.
Csak fel kell vennem a szemüveget, most már tudom, és így már kevésbé vagyok öntelt. Bár azért ti, halandók...
Viszont az a kellemetlen érzés, amit egyes emberek társaságában érzek, biztosíthatlak, hogy nem önteltség, felsőbbrendűség vagy ilyesmi. Esküszöm, hogy legszívesebben Niveát kennék a fülembe, hogy hidratáljam és megpuhítsam azokat a dolgokat, amiket hallok. Azt mondták, hogy alkalmazkodni kell, anélkül ,hogy elvesztené az ember a lényegét, olyannak kell lenni, mint a víz, amely, ha pohárba öntik, felveszi a pohár alakját, ha pedig üvegbe, az üveg alakjához idomul. Alkalmazkodni és alakot változtatni anélkül, hogy valaha elveszteném a lényegemet.
Én próbálom, de néha tésztaszűrőbe öntenek, és elveszek az ezernyi kis lyukban.
A szerelem lehetne a megoldás minderre. Felépíteni egy álomvilágot egy nővel és elszigetelődni benne, a megfelelő távolságokat fenntartva természetesen. A szerelemnek szüksége van távolságra, hogy levegőzni tudjon, mint ahogy a tűznek is szüksége van levegőre, hogy táplálhassa magát.
Milyen szép: elméletben olyan jól tudok mindent, de aztán gyakorlatban azt sem tudom, mennyi kétszer kettő. "
Utolsó kommentek