Szét lehetne folyni itt már. Azt hiszem.
Elhagyni semmiknek-vetett pózaim.
A részletek, mik ma is, a farvizen,
velem úsztak (belép még pár kósza rím),
már gyöngyökként a párnámon gurulnak,
és hogy hová, nem érzem. Sem helyzetem.
Csak véget, mibe tetteim szorulnak,
és holnapot, -utánt, hogy „majd megteszem”, –
és biztosnak csak ez a szoba maradt,
a sötétje, ami magába csókol,
hogy beterítsem, mint békanyál tavat,
és megszüntessen, engem is, a szótól,
futkosó dologtól, kattogó gondtól.
Hogy aludjak már, mint kis kedvesem is,
meg a többiek is szerte e házban,
mi engem, otthon-már-sehol-nem-levőt,
mindegy-melyik-helyen, szállásul fogad.
S egy fuvallat, mit orrocskáján kiad,
legyen az utolsó, mit mára halljak.
És hogy kioltson: egy végső gondolat.
Utolsó kommentek