Megérkezik egy idegen pali az asztaltársasághoz. Lecuccolna, kérne valamit, de mindenekelőtt – még ki is mondja! –, várjunk, még kezel velünk egyet. A lányok talán meg is lepődnek, mintha vágnának is egy gyors grimaszt hozzá. Hogy minek ez a rituálé?... De ezt már a gimiben is figyeltem, vagyis hogy csak elképzeltem, belegondoltam a fantom női osztálytársnő fantomfején át, hogy neki hogy is nézhet ki ez. Bejön reggel tíz fiú, ki ekkor, ki akkor, és szép lassan, az alatt a mondjuk fél óra alatt, amíg beszállingóznak és a reggel nyolcas becsöngőre (vagy háromnegyed nyolcasra vagy akárhanyasra) tízen lesznek, és addigra szép sorban, ahogy érkezgetnek, sorba végigkezelnek az összes többi fiúval. Ez az utolsó emberre számolva már kilenc kezelés. Aztán a többiek nyolcat, hetet, hatot,… Ezeket megszorozni, és elosztani… Öööö… Kettővel? És azt kiszámolni, hogy hány kezelés volt, az permutálás vagy kombinálás? És azon belül is milyen? Matek Bácsi, ezt már nem tudom, a teringettét. És ahogy ez minden reggel, a hét öt napján, a tanév akárvalahány hetében, a gimnázium négy évében… Az rengeteg kezelés! Hát hogy nem szólt be egyik lány se. Aztán, itt az asztaltársaságnál, hadd ismételjem meg a tényt, hogy egy idegen alak. Valakinek az ismerőse közülünk. De mégis kötelességének, belső kényszerének érzi, hogy a fiúkkal lekezeljen. Ezt diktálja az illemtankönyv. Már ha lennének ma illemtankönyveink. Szó se róla, valahol biztosan vannak. Valami nemzeti tantervben. Csak a saját polcainkon nincsenek meg. Ez a fiúk kollektív tudatának a része! Feminizmus ide vagy oda, cégek női főnökei, női politikusok, női darukezelők, targoncavezetők, kommandósok, akármicsodák, egyenlőség van, meg minden, a még-csak-egy-pár-évvel-ezelőtti mozgalmista nők elérték a céljukat, helyreállt a rend, kipróbálhatnak évszázadokon keresztül kizárólag-férfiaknak szánt szerepeket, de valami, valami mégis a sajátunk most. Ez a lányoknál nincs meg! Csak a barátnői puszi. De puszilni se puszilgatják végig egymást az asztalkörüli lányok, csak indokolt esetben. Két fiú akkor is kezel egyet, hogyha egész este egy szót se fognak aztán szólni egymáshoz a haveri korsók fölött.
Ez valami politikusi képekről, vagy az üzleti életből ellesett dolog lehet. Kollégák vagyunk mind. Nem tudom már, mikor kezdtük, valamikor hetedik-nyolcadikban lehetett, igen, mert gimiben már alapból, kezdettől fogva ment a kezelés, kezelgetés. Azóta is tart, ugyanúgy. De előtte szerintem nem volt divatban…! Vagy igen?... Meg kéne kérdezni bátyámék generációját. Aztán az azelőttieket, meg azelőttieket,… És ugyebár azt se tudom, hogy ez mennyire magyar szokás. Egy-egy amcsifiatalos sorozatban, ami akkoriban ment a tévében, amikor ezt elkezdtük (Dawson és a haverok??? Narancsvidék???), nem volt látható ez szerintem. Csak a Kaliforniába jöttemes pacsit leshettük el. Nem tudom, nem tudom, honnan jött…
Meg persze, ismétlem, azt sem, hogy a nők hogyan láthatják ezt. Nem csak a férfi-női szerepek egyenlítődtek manapság nagy százalékban (hát persze, hogy nem teljesen – láttál már női kőművest? nem fütyörészik építkezés közben pasik után az utcán…), de férfi-női attitűdök, ízlésvilágok is. A populáris kultúra nagy szeleteit egyre inkább ugyanúgy fogyasztják a manapság a fiúk és a lányok. A geek-témákban, a sportban, meg ilyesmikben a csajok is ugyanannyira otthon tudnak lenni. Szinte már nem is igazán érdemes férfi-kultúra- és női-kultúra-szegmensekről beszélni, annyira keverednek, vegyülgetnek a tudás- és szokás-beli elemek egymással.
Csak hát a kezelés még mindig a fiúké. Ha furcsállják a lányok, ha nem.
De látod: én magam valamennyire furcsállom. Pedig nem is kéne. Tök természetes lett. Csak hát akkor is. Miért csináljuk ezt?...
Utolsó kommentek