G. B.: „Ilyen negatív előszeretetes ismeretség az ellenőrökkel is lehet.”
K. V.: „Természetesen, volt is. Ugyebár azt kell tudni elsősorban, hogy… Itt is Balázs bácsi volt a buszsofőr…”
G. B.: „Meg a ludas.”
K. V.: „Meg a ludas! Hát ő is… Állok, jön a Balázs bácsi… Megállt. Ez így önmagában egy gyanakvásra okot adó jel volt. Ez már furcsa. Mindegy, felszállok a buszra. Tudni kell, hogy volt bérletem, diákom, fel volt írva a diákigazolvány-szám, érvényes matrica a hátulján, tudod, minden, amiért egy ellenőr leszopja magát. Minden rendben van. Felszállok, mutatom a jegyemet, látom, hogy Balázs bácsi mosolyog… Nem is értettem, hogy miért… És akkor látom, hogy egy fazon feláll és nyújtja a kezét. Mondom, ez úgyis falu, itt mindenki ismer mindenkit, hát megrázom a kezét, jó napot.”
G. B.: „Körbe kezel mindenki, mint a templomban.”
K. V.: „Persze, gondoltam biztos ismeri apámat, vagy valakit, érted, én nem ismerem, de azért: jó napot! Néz rám, hogy jó napot, de azért bérletet szeretnék kérni. – Jaaa, hogy erről van szó! Persze! Előveszem a bérletemet, megmutatom neki, oké, rendben, a diákigazolványomat megnézi, nézi a bérletemet is, meg hogy egyezik-e egyik a másikkal, aztán matrica van a hátulján? – Van… – Bérletigazoló kártya? Mondom, húha. Teljesen új információ.”
G. B.: „Pedig azt is kell vennünk ám! Külön elmenni és sorba állni azért is, köcsög kis hetven forintért.”
K. V.: „Ja, de ott helyben teljesen új információ volt. Öt éve kinn vagyok, egyszer se kértek ilyet. – Márpedig kell, márpedig kell! Igen, mert ezzel tudja igazolni, hogy jogosult a buszbérletre. Bár önmagában az, hogy diákom van meg lakcímkártyám van, az azért igazolhatná, hogy vehetek távolsági diákbérletet,…”
G. B.: „Ez az, miért is kell az az akárhányadik kis papír hozzá????”
K. V.: „Nem elég, az mind nem elég! Na mindegy, és akkor mondta, hogy kéne ilyen papírka. Igen, király. A papírkát hol lehet megvenni? – Hát a Mars téren lehet megvenni, húsz forint.”
G. B.: „Azóta hetven forint… Infláció van!”
K. V.: „Akkor még húsz volt, ja. Na mondom, jó, jó, tök jó, és akkor most így rögtön megvehetem? – Nem, nem, nem, mert csak a Mars téren veheti meg. – Jó, jó, nézze, akkor az első dolgom tényleg az lesz, hogy majd megveszem azt az izét. – Hát ez nem így működik!... Mi van? Mondom, jó, jó, tényleg, igaza van, tényleg mondhatjuk azt, hogy rosszul jártam el, mert énnálam most nincs ilyen, meg nem is tudtam róla, hogy kell; akkor legyen az, hogy veszek egy teljes árú jegyet. Ami háromszáz forint. Annak ellenére, hogy van bérletem, veszek egy teljes árú jegyet, leszállok Mars téren, megveszem a bérletigazoló kártyát. – Ho-ho-ho-hóóó, nem-nem, nem, neeeem, nem így működnek ám itt a dolgok! Már látom, hogy veszi elő a kis csekket, és elkezdi megírni.”
G. B.: „Azanyád!”
K. V.: „Mondom, mi a szar?! Igen-igen: utólagos bérletbemutatás lesz! Mondom, milyen utólagos bérletbemutatás?! Itt van a bérletem! Mutatom az arcodba a bérletemet, azért ennél utólagosabban nem tudom megmutatni…! Elkezdi, áá, hát ez nem így megy, kiállított egy csekket, ilyen ezerkilencszáz forintról. Mondom, baaazmeg azért, egy húsz forintos szarért…! Elkezdtem vele kötekedni, meg minden, mondom, hogy az én jogrendszerem szerint azért ez nem büntetendő! – Hát lehet, hogy az ön jogrendszere szerint nem, de a magyar jogrendszer szerint igen! – Akkor ön mivel tudja azt igazolni… Hogy ön egy ellenőr?... – Hát ellenőr vagyok! Itt van a BILÉTÁM!”
G. B.: „Azt akárki mondhassa!”
K. V.: „Mondom neki, nézze, ilyen bilétát otthon nyomtatok a Wordből! Húsz forintból! Mi van, ha maga egy tolvaj, aki az én személyes adataimmal akar visszaélni??? Csak elég megnézi a személyi igazolványom, a lakcímkártyámat, felregisztrál valami banki oldalra, leszívja az összes pénzemet…! És akkor mondja, hogy oké, akkor elő kell keresnie azt az igazoló lapot. Jó, és mi tartja vissza? – Keresem is! Bár… Eléggé elraktam. – Nem baj, ráérek! Keresgeti-keresgeti a táskájában, tökre reménykedtem, hogy nem fogja megtalálni. Pfhhú, de megtalálta, de látszott, hogy azt a lapot az elmúlt három évben egyszer se kellett elővennie… Hogy ilyet senki nem kérdezett…”
G. B.: „Csak az ellenőr-ellenőr. Aki az ellenőr a négyzeten.”
K. V.: „De most megmutatta. És akkor mondom neki, háááát, jó, jó, most már ELHISZEM, hogy maga egy ellenőr. Ámbár nem akarom odaadni a személyes okmányaimat, csak a rendőrnek tartozom személyi okmányfelmutatással, meg ilyenek, jó-jó, akkor hívjunk rendőröket?!”
G. B.: „Nekik sincs bérletük.”
K. V.: „Azt ugye tudja, hogy ha maga kihívja a rendőröket, az kilencezer-hatszáz forintba fog kerülni? – Én?! Én nem hívtam ki senkit, maga hívta ki a rendőrt! Én nem akartam ebből bajt…! Attól, hogy maga kihívta a rendőröket, miért nekem ki kéne fizetnem egy kilencezer-hatszáz forintos irreális benzindíjat a rendőröknek? Hát nem én voltam…! Jó, akkor tekintsük el ettől, adjam már oda neki a személyi igazolványt meg a lakcímkártyát. Jó, odaadnám neki a lakcímkártyát, de mondom, Bunkófalváról ketten jöttünk, én is tudok majd tapló lenni. Mondja, na, akkor a lakcímkártya! Mondom, jahj, tényleg, az a baj, tényleg, nincs is kedvem elővenni azt a lakcímkártyát, itt van lent a táskám mélyében, bekúrtam oda, és inkább lediktálom, jó? – Jó-jó-jó, persze, most már diktálja le…! – Oké, mondom, hat-hét-öt-hat, Tiszasziget, Trágia domb hét. De ipszilonnal! – Ja-ja-ja, tehát akkor Tiszasziget, Trágya domb hét… Jaaaaj, a Humor Herold…! Mindegy, kitépi a csekket, töltené ki a következőt, mondom, jól van, elnézést, összekevertem a MAGA lakcímével… Mondom a rendes címemet. Hat-hét-öt-hat, Tiszasziget, Motsok köz hét. Látom a fején, hogy… Leírja, és mielőtt kész lenne, eltorzul az arca, és lehurrog, hogy mőőőő-mőőő, hőőőő, hatósági ellenőr, meg minden; mondom, jó, jó, jó, itt van a rendes igazolványom. Odaadtam neki, megbüntetett, így aztán… Az ezerkilencszáz forintot aprókban fizettem be. Elmentem az akármilyen Kft-hez, mondják, ezerkilencszáz forint, hát azt az ezerkilencszáz forintot aprókban kúrtam oda nekik. Aztán mondják, hogy hát ők ezt így nem fogadják el, mert a magyar állam szerint ez így nem jóváírható fizetési mód, mert mivel ők nem banki intézmény és nem posta, egyazon érméből csak ötven darabot fogadhatnak el maximálisan, és az is össze kell, hogy legyen tekerve papír gurigákba, és rá kell legyen írva, hogy ötven darab, meg hogy hány forint.”
G. B.: „Pedig a köcsög kis buta kávéautomata is elfogadná.”
K. V.: „De nem, nem, ők nem…! Na, úgy voltam vele, hogy az első nyamvadt körüket még megnyerték. Mindenesetre elolvastam a jogszabályról egy cikket, és akkor olvastam azt, hogy tényleg úgy van, hogy csak a bankok meg a pénzintézetek fogadhatnak el többet, mint ötven darab, viszont nem írt semmit arról, hogy negyvenkilenc darab...! Negyvenkilenc darabot még nem kell összegurigázni. Akkor azt még lehet összerázni egy zacskóba. Beleraktam negyvenkilenc darab ötforintost,… Negyvenkilenc darab tízforintost,… Negyvenkilenc darab húszforintost,… Negyvenkilenc darab ötvenforintost… Vagy valahogy másképp, hogy mondjuk ötvenesből már csak huszonkilencakárhány darab volt, és akkor aztán jól összeráztam, egy zacskóban bevittem nekik, mondom, akkor itt van az ezerkilencszáz forint, de mielőtt jól elvette volna, kiborítottam nekik a zacskót, itt van az összes, számolja meg…! – Magaddal szivattyúzol, mert mire én ezt megszámolom, az neked is csomó idő. – Óóóó, hát nézze, én ráérek, én tényleg ráérek; időm, mint a tenger… Tudja, én úgy vagyok vele, hogy aprópénzért büntettek meg, hát akkor én is aprópénzzel szeretném törleszteni a büntetésemet. Nem is tudom, ez egy ilyen morális etikett dolog… De különben sem én vagyok az, aki miatt számolgatnia kell a pénzem, úgyhogy ha haragudni szeretne valakire, a tizennégy-harmincas ellenőrre haragudjon, akit így-meg-úgy hívnak, és majd beszélje meg vele, hogy máskor ne büntessen meg, legalábbis engem ne, ilyen indokokkal, és akkor ő is: jóóóó, a kurva anyját, neki is, hogy ilyenekkel szaródik! És akkor a végén már mindenki őt utálta ott!”
G. B.: „Kanyarodjunk vissza a buszon-elalvós témához. Azért, ahogy nem egyszer nekem is, csak sikerült neked is elaludnod és túlmenned.”
K. V.: „Nem távolsági buszon. Sikerült, de nem távolsági buszon. Távolsági buszon sose. A tiszaszigeti úton csak tesóm aludta egyszer túl magát, egyik télen. Felébredt egy Tiszaszigettől még több kilométerrel arrébbi faluban.”
G. B.: „A szerb határt már átlépte? Cirill betűs falu volt már?”
K. V.: „Neeem, nem, annyira azért nem ment ott el. De úgy volt, hogy a buszról leszállt és elment, és az volt az utolsó busz, onnan azután már nem indult több busz. És van az úgy, hogy onnan az ember elnéz, és amerre még éppen el lehet látni, látszik pár faszom kis házféle dolog, és lehet tudni, hogy az ott egy pár kilométerre levő valami kis civilizáció lehet. Tesóm csak tippelt egyet, hogy tehát valószínűleg az lehet ott Tiszasziget. És akkor csak úgy átsétált a mezőkön keresztül… Mi így otthon néztük, hogy ha nem ért haza huszonhárom óra tízre, akkor ma már nem fog hazajönni – aztán meg hajnali kettőkor meg beállít, hogy hőőőőőőjjjjj, végre itt vagyok!!!”
G. B.: „Mintha visszajött volna Mordorból, vagy a barbár háborúkból…”
K. V.: „Igen, igen, hát kábé. Senki se értette, hogy hogy került oda, honnan jött elő hajnali kettőkor…”
G. B.: „Én egyik éjjel egyszer Kiskunmajsán kilyukadtam, de úgy, hogy fölkeltett álmomból a buszsofőr; úristen, előző kép, hogy csak bámultam ki az ablakon, ahogy esik az eső, bealudtam, de aztán erre riadok fel, hát leszállok, körülöttem egy csomó diszkós, valamilyen majsai dance clubba készültek. Kérdezek egy valakit, akit véletlenül éppen ismertem, még áltsuliból: és mikor megy vissza a busz??? – NÉGYKOR! Óóó, anyám, addig mi a faszt csinálok itt?!... De Majsán egyszer-kétszer reggel is ébredtem már, de a rekord az volt, hogy fölébredtem egyik reggel Solton! Az, hogy Solt, azt se tudom, melyik megyében van!!”
K. V.: „Ja, ja, én se, pedig átmegyek ott néha, ha bizniszelünk.”
G. B.: „Felébredtem ott, és vacillálhattam, hogy ez akkor most már Bács-Kiskun megye, vagy már egy távolabbi, számolgattam a pénzt, nem tudtam megtippelni, mennyit fognak vajon elkérni… És biztos ott is van nézelődni való, meg Sehenswürdigkeit, de Soltból eddig azt az egy pékséget és azt az egy buszmegállót láttam egész életemben.”
K. V.: „Nekem idővel úgy lett, hogy egy úgymond távolsági barátnőm adódott, meg előtte voltak ilyen ismerkedések is, satöbbi, egy-egy út mondjuk Pécsre, Kiskőrösre, meg ilyenek, egy-egy nagyobb távok,…”
G. B.: „De az tőlük már egy-egy tízes neked! Hogy fogtad magad, és hozzájuk rendre kiutaztál…”
K. V.: „Abszolút, tízes pontok járnak, maximálisan. De hogy… Azt se tudod, milyen buszra kell felszállni, meg aztán arról már tényleg végképp fogalmad sincs, hogy most akkor melyiknél is kéne leszállni,… Ilyen helyzetek, hogy honnan tudjam, hogy hol, és hogy a lány egyáltalán ott fog-e állni?!... Honnan tudjam, melyik országban vagy melyik megyében vagyok? Aki nem próbálta ezt még, az nem érti. Hogy például azt se tudom, mennyit utazok, hogy másfél órát kell-e utazni… Ásotthalomra mentem ki. Lekéstem a sima ásotthalmi buszt, és akkor aztán sikerült az én bennfentes kapcsolataimtól megtudni, hogy van egy olyan busz, tudod, amilyen biztos van nálad is, hogy izé felé megy, teszem azt, Pécs felé megy, csak tudod, megáll Ásotthalmon, és fel tudsz ugrani, és azzal tök jó lenne. Felszálltam, mondom, ó, tök jó, megyünk, király, pont akkor vettem magamnak egy Stephen King könyvet, olvastam, belemélyedtem, olvasom-olvasom; végül a rohadt könyv magával ragadott, tényleg beszippantott a történet, és akkor már azt veszem észre, hogy elolvastam már vagy száz oldalt, és egyszer csak felnézek: hol vagyok??? Hol… vagyok?!... Megkérdezem a buszsofőrt, akkor azt se tudtam, mennyit olvashattam, hogy harminc percet, vagy…? Tényleg, semmit… Megkérdezem, Ásotthalmon áthaladtunk már? És elkezdi, tényleg így röhögve, hogy áhh-háhh-háá, már vagy másfél órája volt! – Óóóó, na ne már, és mondja, mikor állunk meg következő alkalommal?? És nemtom, valami, Tápióakármi volt, és közli, hogy hát úgy egy óra múlva azon a Tápión. Húúú, kurva jó, és mondom, és mikor megy vissza onnan valami busz? – Hát, hogyha ott leszáll, hmmmmmm, töltök ott egy olyan két és fél, három órát a váróban, akkor jöhet majd egy busz.”
G. B.: „Az úgy egy szép falunézés lesz.”
K. V.: „Hát mondom, tök jó! Mindegy, leszálltam… Úgy képzeld el, hogy… Úgy képzeld el, van az a tipikus buszmegálló, amit nem értesz. Tudod, hogy ott életedben senki nem szállhatott le se, meg fel se. Hogy van az az erdő, és azon kívül nincs ott semmi! Van az út, és az út mellett egy erdő, és ki van baszva oda egy tábla! Egy tábla, hogy az ott van! Hogy az egy buszmegálló. De nincs ott semmi épület, semmi nincs a közelben, és, és, és csak… Bazmeg.”
G. B.: „Ki száll ott föl???”
K. V.: „Néha jönnek ilyen pionírok, jönnek ki az erdőből, és ötévente egyszer bemennek a városba nagybevásárlásra,…”
G. B.: „Egy-egy, csapatból lemaradt, portyázó uruk-hai kibattyog…”
K. V.: „Érted, biztos csak valami ilyesmi. Nem tudom, ki szállhat fel ott egy-egy ilyen wtf-buszmegállóban,…”
G. B.: „Azért valljuk be, akkor is akad egy-egy felszálló meg leszálló az ilyen buszmegállóban, esti buszoknál mindig megjelenik a feketeségben egy-egy ilyen tábla, leszáll valaki, és azzal a lendülettel beindul a nagy sötét semmibe. Hol áll ott annak a háza?! Nem fénylik ott semmi!...”
K. V.: „Ezt-ezt-ezt nem értem, érted, nem értem, egyszerűen. Akkor egyszer leszálltam egy ilyennél, ott vártam, meditáltam… Olvasgatni már nem akartam, mert sötét volt, a következő oldal már nehézkesnek kezdett lenni… Na, elkezdtem meditálni…”
G. B.: „Meg már életre is kezdtek kelni a szörnyek abból a könyvből,…”
K. V.: „De az a durva, hogy egyszer kell csak elcseszned azt, hogy ne álljon meg a busz...! Elég csak egy kicsit nem oda figyelni. Egyszer csak elmegy, és ott vagy az erdő mellett.”
Utolsó kommentek