G. B.: „Tesóm egyik haverjával történt meg, hogy bealudt, előtte jatézott vagy valamilyen más akármilyen buli volt a városban, és úgymond akaratán kívül felült arra a helyi járatra, ami Sziksóstóra visz ki!”
K. V.: „Ami ott van a… Kinn a…”
G. B.: „Kinn! Szeged, Dorozsma, aztán ez a Sziksóstó, ahol a nudista strand is van. Ő maga is csodálkozhatott, hogy hogy került arra a járatra, meg hány kört tehetett meg vele, mert világosodott is…! Később meg kiköltözött Angliába, és ott meg egyszer fölébredt Anglia másik végében gyakorlatilag.”
K. V.: „Nagyvárosokban még jobban kell vigyázni…”
G. B.: „Hát még nagyobb szigeteken!”
K. V.: „Nekem is volt olyan, hogy haza már Dorozsmára mentem ki, előtte a városban party-zás, ivás, felszálltam aztán egy buszra, reggel, mit tudom én, az első buszra, négy harminc körül, felszállunk, mondom Krisztiánnak, hogy óó, majd ébressz fel. – Oké, oké… Baumaxnál bealudtam, az félúton van úgy kábé; arra számítottam, Krisztián majd felébreszt, ha odaértünk, meg minden… És egyszer csak aztán, tudod, van az úgy, hogy rájössz valamire és amiatt felébredsz, mély álomból, és látom hogy Krisztián nyáladzva alszik az én vállamon. Eleve úgy volt, hogy Mars térRŐL mentünk DorozsmáRA. És akkor mit mond a buszmegálló, tudod, az a buszmegállós néni hang? Mars tér. Végállomás következik. A viszontlátásra. – Ráadásul, ha úgy volt, hogy négy harminckor keltünk föl, és nyolc harminc volt, amikor halljuk, hogy Mars tér, végállomás, akkor kiszámolhatjuk, hogy ha a busz fél óra alatt ér ki Dorozsmára, akkor szerintem egy öt kört simán tehettünk…”
G. B.: „Addig is aludhattatok. Nem mondhatni, hogy eleget, de azért mégis…”
K. V.: „Tök nyugodtan, senkit nem zavart,…”
G. B.: „De senki nem is ébresztett. A sofőr is milyen rendes volt, hogy hagyott aludni. Anti Balázs bácsi szintű volt. Ilyesmi amúgy megtörtént nagyimmal, Kati mamával, de vonaton, és Kiskunhalas és Szeged között valahogy volt egy ilyen vissza-köre; teszem azt Szegedre akart lemenni, és Kiskunhalason ébredt föl, amikor a vonata is ugyanígy visszafordult. Ott is, a kalauzbácsika sem keltette fel,…”
K. V.: „Úúú, a vonatról jut eszembe…! Lehet, hogy te is láttad. Nem tudom már, hogy kivel láttam, amikor mentem… Fel… Balaton környékéről mentem fel Pestre, az úgy a Keletibe érkezik meg. Azt láttam, hogy futott egy pár a vonatra. Futott, de akkor már csukódtak az ajtók, meg minden, és az volt tényleg az utolsó pillanat, a csaj felugrott, becsukódott az ajtó, a csávó lent maradt!!! Csórikám, szegény, annyira…! Egy másodpercen múlt! Egy másodpercen! A csajnak aztán a vonatút meg két-három óra… Tökre bele se tudok gondolni; készültök, kimentek, ott a párod, az meg ott marad, ott marad…!”
G. B.: „Említettük a kisebbik, érthetetlen megállót, de az igazi kuriózum akkor is a buszpályaudvar, a maga alakjaival. A várakozókkal, a különbejáratú hülyékkel, meg ott a vécésnéni is mint külön intergalaktikus képződmény,…”
K. V.: „Három évig fizettem a hugyozásért Mars téren!! Amíg ki nem derült, hogy diákoknak ingyenes… Ott ül a nő, és mondtam, figyeljen, nincs nálam pénz. – Diákigazolvány az van? – Igen, mert…? Basszus!!! Három éven keresztül pénzért hugyoztam ott!”
G. B.: „Nagytesóm is múltkor tőlem tudta meg, hogy diákigazolvánnyal évekig ingyenes lett volna… Évek óta egyetemista, emezeknél meg nem tudom, hány éve van ez az opció náluk, de mégse lehet akkora válság, mint amekkoráról beszélnek, ha ott hugyozhatsz ingyen.”
K. V.: „Persze!”
G. B.: „De én akkor se értem, hogy vécésnéni maga az hogyan keletkezik, hogyan manifesztálódik? Megszületik egy kisbaba, és ötven-hatvan év alatt hogyan lesz belőle vécésnéni? Van egy kis aranyos poronty, és hogy lesz belőle ez?”
K. V.: „Lehet, hogy ő csak egy absztrakt dolog. Lehet, hogy ő… Aszerint a hely szerint látja a világot, és ez által világ testesül meg abban a vécében, csak a groteszk énjét látja az embereknek,…”
G. B.: „Lehet, hogy ők csak a nyitvatartási idő alatt léteznek? Elindul a nap, kinyitják, és arra az időre valami plazmából életbe lépnek?”
K. V.: „Viszont ha már így ezt a témát így nagyon felhoztuk, felfeszegettük, nekem pont most el is kell mennem.”
(Szünet.)
K. V.: „Sikerült egy újabb agytrösztöt kapnom. Miközben hugyoztam, megláttam, hogy a vécének az aljára oda van rakva, hogy tíz év garancia, és azt is láttam az alján, hogy rendeltetésszerű használat esetén. De most hogy tudom rendeltetésszerű használattal tönkrekúrni a vécét?...”
G. B.: „Talán ha valakinek olyan kemény farka van, hogy rábillen és úgy töri meg.”
K. V.: „Vagy ha effektíve ólomgolyókat engedek ki, ami olyan kemény, hogy megrepeszti a csempét. Nem értem. Nem értem, hogy hogy lehet.”
G. B.: „A Bartosnak lehetett már ilyen esete. Ha ólomgolyókat is evett…”
K. V.: „A Bartosnak? Lehet! Nem tudom. Furcsa. Furcsa.”
G. B.: „Az állomásnak a másik legfőbb jellegzetessége – a Kőhalmi Zolinak is volt erről egy polémiája – a várakozás mint sportág vagy mint külön rituálé. Mert mindig azzal jár, hogy beállsz oda, már jó előre, és mindenki egy kicsit közeledik a fönt függő tábla közelébe, de lépeget is ki oldalra, és folyamatosan méregeti is a többi utast,…”
K. V.: „Vannak azok az utasok, akik kiszámolják, hogy pontosan hol fog megállni és hol is fog kinyílni az ajtó.”
G. B.: „Bekalkulálható, hogy hány lépésre fog kinyílni – de semmiképpen se szabad még odaállni, addig csak a sunyi oldalvást körözgetés megy.”
K. V.: „Vannak a merészek, akik beállnak a második ajtóhoz, és reménykednek, hogy a második ajtót ki fogja nyitni. És akkor vagy bejön, vagy nem.”
G. B.: „Az utas számára az ott a legnagyobb szívás, kiszorul a körből.”
K. V.: „Ha bejön, az egy tök jó befektetés volt, akkor hamar felszállt, ha nem jön be, akkor nem jó…!”
G. B.: „Az elülső ajtónál is megy a kalkulálás, mer’ ugye kialakul mindig egy félkör, és általában mindenki a félkör sarkából próbálna feljutni.”
K. V.: „Ez az, mindig oldalról! Sose az kerül be, aki hátul van, majdnem hogy libasorba’, hanem oldalról, mindenki oldalról menne!”
G. B.: „Sosem a félkörnek a pereméről!... És megy nagyban a méregetés, egymásra, mindig gyanakvóan, hogy hát az ott egész nap csak ült az iskolában, nehogymá’ ő tudjon leülni helyettem!”
K. V.: „Harcra, harcra megy ez az egész…! És vannak a nagy formalitások, hogy a helyijárati buszokon átadod a helyedet, bezzeg ha távolságin leültél? Ott lenn véresen komolyan arra ment ki az egész, hogy le tudjál ülni – nem fogják ott átadni senkinek. Se terhes kismamának, se öregasszonynak, se féllábú kalóznak, se senkinek.”
G. B.: „Honnan tudja azt valaki, hogy te nem terhelődtél meg jobban, mint ő? Hogy a futószalag mellett álltál-e,…”
K. V.: „Mi van, ha piramisköveket hordtam egész nap?...”
G. B.: „És azt sem lehet érteni, hogy a néni fut a busz után, de aztán hát még add át neki a helyet.”
K. V.: „Mer’ ez az ő privilégiuma…! Tisztelni kell csupán azért, hogy öreg. Tehát hogyha nem csinált semmit az életben,…”
G. B.: „Világéletében bunkó volt, meg náci is,…”
K. V.: „Igen, de akkor is, vagy csak hogy semmi hasznosat nem tett, hatvan évig csak Barátok köztöt nézett, erre meg tisztelni kell őt – azért, mert ő idős.”
G. B.: „Nem tudom, hogy lehetne felmérni, hogy ki üljön le. Kéne valami spektrum erre.”
K. V.: „Én úgy szoktam eldönteni, ez egy tök jó kérdőív, hogy leülsz, és van melletted egy szabad hely, és odajön valaki, és megkérdezi, hogy szia, bocsi, szabad-e ez a hely? Egy dolgot kérdezek tőle. Szerinted?... És ha erre azt mondja, hogy öööö, hát nem tudom, jó, mindegy, és akkor elmegy, ő egy balfasz. Ha meg azt mondja, hogy hát szerintem szabad, mert nem ül melletted senki. – Akkor szabad, akkor üljél le. Ez egy fél szelekció.”
G. B.: „Természetes kiválasztódás.”
K. V.: „Persze. Persze. Megválaszthatod, hogy ki üljön melléd. Azt is észrevettem, hogy távolsági buszon, ha beszuggerálod a jócsajt, amikor már száll föl, szuggerálod, küldöd neki az agysugarat, akkor valahogy véletlen melléd ül le. Ez is egy jel!... Hogy ott van csomó üres hely, ott van csomó másik hely, de oda ül, ahol te vagy!”
G. B.: „A legnagyobb ilyen élményem sajnos egy férfival volt!... Mert leül mellém, bocsánat, szabad? Elővette a mobilját, keresztbe tette a lábát, nekiállt telefonálni, és a másik kezét rá a combomra! És nem is tudom, dilemmába kerültem. Mert ha szólok, hogy vedd már le a combomról a kezed, akkor az van, hogy miért is kellemetlen nekem? Hogy most homofób lennék? Ha meg tényleg véletlenül tette rá, akkor meg megint én vagyok seggfej,…”
K. V.: „Mi van, hogy a stabilizációt igénylő veterán…?”
G. B.: „Nem úgy, nem volt olyan bicegős ember, jobb erőnlétben volt annál azért… Egyszer meg olyan volt, hogy éjszaka mentem haza a buszon, és a hátsó utastérben utazott két olyan ránézésre tizennégy-tizenöt éves forma leányzó, életükben először ihattak alkoholt. És egész úton csak a viháncolásuk meg a röhögésük hallatszott, jahahaaa, jühühühh, és akkor egyszer csak, állok, és azt hallom a hátam mögül, hé, na, Vivi, micsinálsz, micsinálsz, szálljunk le, szálljunk le! Ott tette le a névjegyét a hátam mögött lévő ajtónál… Hát, a fiatalság!”
K. V.: „Annyira tudtam, hogy ezt a névjegyet fogod mondani, annyira tudtam; pont ezt akartam felhozni, ezt a… Hányás a buszon. Helyijáratos buszon olyat ötévente egyszer látsz, hogy hány valaki a buszon, távolsági buszon viszont tök gyakori. Legalábbis nálunk tök gyakori volt. Már csak azért is, mert ha az ember ment ki Tiszaszigetre, akkor volt egy vasúti átjáró, ami egy dombon volt – és amikor a buszsofőr ötvennel ment, azon a dombon olyan volt, mint ahogy a villám hasít, csak felérkezel a csúcsra és leérkezel. Volt egy ilyen megdobás, és úgy neveztem el, hogy az a hányató domb. Tehát ha részeg voltál és felszálltál a buszra,…”
G. B.: „Akkor az már egy Level Egy,…”
K. V.: „Ha részeg voltál, felszálltál a buszra, és a hányató dombnál nem hánytál, akkor már biztos lehettél benne, hogy nem is fogsz hányni. Viszont ha hánytál a hányató dombnál, akkor kész,…”
G. B.: „Akkor kész, mission failed.”
K. V.: „Csomószor, szinte mindig, mentem haza a huszonkettő negyvenötös utolsó busszal, minden második alkalommal valaki a Hányató Dombon behányt…! Mindig ez az ööahh!!, akárhányszor csak átmentünk azon a, nem is tudom, fordított U-alakú dombon…”
G. B.: „Mindig redvás lett a tarkód,…”
K. V.: „Nem, nem, azért nem, mindig pár sorral előrébb ültem…!”
G. B.: „Esernyővel!”
Utolsó kommentek