Battyogok a minap hazafelé, a kihalt, zsombói éjszakában, egyszer csak, a Sörfőzde árnyas környéke felé haladva, keserves óbégatást hallok. Nézek, mi a fene. Meglátom az egyszem utcalámpa félvaksi megvilágításában, hogy egy overallos, szürke, borostás, tömzsi kis emberke ücsörög a fűben. Alig bírta tartani magát, koszlott bakancsos lábai pedig szét voltak vetve, mint két eldőlt fatönk.
– Hééhévövövöaaaaaa! – próbál szólni nekem. Úgy ült ott, csontrészegségéből ébredezve alig kibírva nyögni valamit, mint a Pokolgép-koncertre készülésben beájuló nyolcvanas évekbeli rockerarc a miskolci stadionfal tövében.
– Jóestét! – válaszoltam jobb híján.
– Vaaaaami nyitva van még???? – kérdezi a fű sötétjéből.
Remélem, kisboltra gondolt, egy újabb kocsma helyett – de akármelyikre is, már úgyis késő volt.
– Már nem hiszem! Fél tizenkettő van.
– Féltiettőőő???
– Mondom.
– Abüdisten k%$#@ f*÷&át nekije!!!!!! – fakadt ki artikulátlanul emberünk.
Én nem tudtam, lehet-e egyáltalán bármit is kezdeni ővele, meg volt bennem egy kis félsz is, mert én magam se bírom, ha részegségemben segíteni próbálgatnak bármit is, úgyhogy, szégyen, vagy nem szégyen, ott hagytam, hadd üljön tovább is. De azt azért remélem, barátom, nem aludtál vissza, és sikerült összeszedned magad valamennyire, átgondolni és újra összerakni a dolgokat, és ne aggódj. Lehet, hogy bezárt már, ahova akartál menni, de az éjszaka elmúlt, meg be is tudtál kajálni végre valamit, és az se bántson, hogy ha valami baj van a melóval (vagy hogy meló az nincs is), vagy az asszonnyal (vagy hogy az sincs), ne aggódj, mert mindezek ellenére atomlaza voltál, és nagykirály vagy!
Utolsó kommentek