BILL A KIRÁLY. – Ez alap, hát ezen nincs is mit magyarázni. Megmondta a pulikutya haverod, megmondta a közönség, megmondta a fehér krétafelirat a kőbányai falon, megmondták a kommentelők – bárkit meg lehet kérdezni. Még egy királyt is. Az is akceptálná. Amikor a Kopaszkutyát beszélték ki A hét mesterlövésze című műsorban, azt a megjegyzést tette Puzsér a beérkező sms-ekkel kapcsolatban, miszerint „egyébként itt a Deák Billnek a nagyon nagy hype-olása zajlik az sms-falon, tehát kaptunk legalább négy olyan sms-t, ami arra vonatkozik, hogy Bill a király, és nehéz vitatkozni ez ellen.” Hát nem is kell. Elmesélted ezt a pulikutyának, amikor valami jó kis billség volt emlegetve, és mondta, jaja, azt is bírja, hogy Bill Facebook-oldalának akármelyik post-jához megy az ember, mindig talál egy csomó „Bill a király!!!!!!”-kommentet. És ez nagyon jól van így. Félreértés ne essék: ebben semmi gúny nem volt. Ez a jelenség egy igen nagy kedvességi erőről szól. Stabil kedvesség. Mert szeretetből íródik ki újra és újra, hogy Bill a király. Ha rengeteg, de rengeteg embert, akit nem ismersz, és akikkel egyben-másban tuti biztosan különböztök, és ha keresnéd se, akkor se találhatnál sok hasonlóságot velük, mert mások és mások, és megint mások, mint te, ennek ellenére újra és újra kifakad belőlük egy „Bill a király” a komment, amivel te mégiscsak egyetértesz, akkor láthatod belőle, hogy egyetlen énekes, mi több, egyetlen ember, ennyi sok mindenki másnak a szeretetét érdemli ki, őszintén, és erőt is nyernek kölcsönösen belőle, akkor az nem is jelenthet mást, mint hogy Bill Kapitány, és a „Bill a király!!!!!”-jelenség tanít a szeretetről, hiszen ez is egyfajta szeretet, több közül.
Ha már a különbözőségeket említettük: Bill koncertjére – voltál egy páron – olyanokat is simán el lehet vinni, akik amúgy teljesen más ízlésűek, mások a kedvenceik. Tehát nyitottságra taníthat. Így volt ez az Efotton is, ahol a koncertre eljött veled a troll is, na és őróla hát aztán tudjuk, milyen semmirekellő suttyó techno-remixeket hallgat általában, de hálistennek irish rock-ot is, ami mindjárt meg is bocsáttatja ezt a tényt neki, és más jóságokat is azér’, de hát na, elsőre mégiscsak a mixes szörnyszülöttek jutnak eszedbe az ő bulijainak track-listájáról. Na de jött a Billre, jól is szórakozott veled, meg a csajokkal, akik szintén ott voltak, sőt, a kalapos koncis cuncimókusok is, akik a kettes és a hármas számú Efott-menyasszonyaid, na hát, elfogultság ide vagy oda, akinek a konciján még ők is megjelennek, sőt, ennyien, ennyi különböző alak, az csak képes nyitottá tenni az embereket a zenében. Ezt pár éve a balatonfonyódi tábor utolsó, karaokee-s estéjén is megtapasztaltam, mert a sok különböző ember (és nyilván ízlésben is ilyenek), mind egyaránt tudta énekelni, hogy „ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő,…!” – Csakhogy, visszatérve az efotthoz, pont az volt az a koncert, amin kitört a jégeső, és félbe kellett szakítani, és órákig másról sem szólt az este, minthogy minél kevésbé elázva jussatok be Miss Dunaújvárosék – tietekkel ellentétben – be nem ázott sátrába, és hogy eső-elálltáig és aztán Tankcsapda-koncertig vissza se menjetek a sárossá lett színpad-térhez. „Deák Bill olyan kemény volt, hogy idevarázsolta a jégesőt!”, mondta a troll, és ebben lehet valami. De hát Torda nem is esőért énekelt, mégis ezt hozta a dala. Ejj.
Ha már Torda, aki az ő táltos-szerepe az István a királyból: a Véres kardot hoztam kezdetű dal arra tanít meg, hogy a dolgok történhetnek másképp is, mint ahogy a jelek mutatják, hogy történniük kell, és sok minden történhetett is volna másképp, nem csak a történelemben, hanem az életeinkben is, és nem feltétlenül kell elfogadni, hogy úgy történt minden, ahogy történt. De azt a filmet is egyébként is szeretjük. „Pityukingben szerepelt”, mondá vala a l’art pour l’art-os, és igen, ebben is emlékezetes volt, és húsz évvel később jópofa volt az is a Napkeltében, amikor benn ült Bill, és megkérdezték, mit szól hozzá, hogy egykori szerepét egy külön férfi és egy külön női karakterre felezik meg, és azt válaszolta: „Jahjj, szeretem én a fiatalokat, drukkolok nekik, de ez az ötlet, áh, táltosasszony, méghogy táltosasszony, ki hallott már ilyet?!”
És ha már filmek, egy másik, számodra Top10-es magyar filmben is benne volt, a fentebb is említett Kopaszkutyában, amihez hasonlót egyszer, ha már az észosztóék megöregedtek, tökre le lehetne forgatni róluk is, olyan fordulatos és bájosan fél-alvilági a kocsma- és rock’n’roll-életük, na hasonlóképp volt ez Billékkel-Hobóékkal-P.Mobilékkal is: ezt a korszakot muszáj volt filmre vinni. Nem is olyan kortörténet, hanem fikciósabb kor-árnyék, azt lehetne mondani; filmnek nagyon nem az igazi, és úgy csak kicsit szórakoztató, na de mint zenés filmvígjáték, úgy már mindjárt más, nagyon jól eltalált, nagyon kismagyari és nagyon sajátos. Azt tanítja meg ez a film, amit a Hobóval és Schuszter Lóránttal Bill is a hátán visz, hogy lehet úgy, hogy mélyen van az ember, de abban a mélyben is születhetnek kiváló, aranyat érő dolgok. Mint azok a dalok is, meg az a kőbányai hangulat, meg a zenekarosdi, meg az útszéli, személyi igazolványként szolgáló cicik. És persze: „apukám, ezt majd Újpesten a Kisrablóban nyomhatod.”
Bill meg is tud ihletni. Gimis korodban írtad a jó éjszakás versed, amit egy kicsit Bill hangján hallottál. Ez egy furcsa gondolati kapcsolat ővele. Talán máskor is megihlet még – úgy legyen.
Bill arra is megtanít, ha úgy van (és általában úgy van), hogy ti magatok, a közönség is jók vagytok, vagy ha úgy tetszik, faszagyerekek vagytok: emlékezz vissza, milyen jó volt azt hallani pár éve a SZIN blues-medencéjében, vagy minek hívták akkor éppen azt a hol reggae-s, hol rock-os, medencés koncertteret, két dala között, rólatok: „nagyon rég nem volt szerencsém találkozni ilyen hálás és ilyen belevaló közönséggel.” No lám, az elismerés tud kölcsönös lenni, ha a közönség hálás az adott előadónak, az előadó is lehet hálás a közönségnek, ez már csak így szép. Akkor épp, szegediként, a szegedi közönség nagykirályságáért hízhatott jótékonyan a májad, és Magyarország más pontjain, mások is ugyanígy örülhetnek, ha ezt hallják magukról.
„Azt bírom ebben a Deák Billben”, mondta a bociszemű egyszer, amikor a városi tévén egy Bill-koncertet mutattak, „hogy valahogy mindig ugyanolyan. De tényleg!” Nem tudni, hogy’ értette ezt, mármint hogy jó értelemben vagy rossz értelemben, vagy csak viccesnek tartott valamit, de igen is van jó értelme ennek a mondatnak: ha valaki mindig ugyanolyan, akkor marad hiteles, nem alkuszik meg, nehezen adja alább, és ezek szerint Bill tanít valamit a hitelességről is. De így utólag, akármilyen régen is jártál a bociszeművel, és akármennyire is beszürkültek neked annak idején azok az utolsó hónapok: azér’ mégiscsak tök jó volt, hogy a billakirályságban is lehetett vele osztozni. És még sok mindenben.
Bill a halálról is tanít valamit neked, még ha ez nem is lehetett volna a célja. Ugyan nem ő énekelte egyedül eredetileg A zöld, a bíbor és a feketét, hanem Vikidállal, Tunyóval és Varga Miklóssal közösen, és úgy is hallottad először, egy Csiszkával közösen látogatott koncertről hazafelé, faterod kocsijának hátsó ülésén, az autórádióból, és egyből megtetszett, „te jó isten, ezt a tök jó magyar számot még nem is ismertem?!”, és azóta alap magyar dal is. De mindjárt más jelentést kapott, amikor a harcosfiú elment, szegény, rákban, és a pulikutya ezt a dalt linkelte be, Bill előadásában. Na ez egy pár centivel kicsit közelebb vitt annak jelentéséhez, milyen azt kívánni, „legyen az álmod szép.”
Bill az egyik példakép a öregléthez, mert megtanít rá, hogy hiába leszel majd hatvan-valahány, akkor is lehetsz vagány, meg laza, meg jó kedélyű – csak kitartás kell, és egyenesség, és azt kell csinálni szakadatlan, amit szeretsz. Vagy amit szeretni fogsz. Ha változik is hat évtized alatt a világ, meg Magyarország, nem biztos, hogy ki is kell csesznie veled, mert ugyanúgy megmaradhatsz az, aki vagy, a tőled – és másoktól – telhető legmagasabb szinten. Elő, következő negyven év, mutasd magad.
És még egy fontos, amit megtanultál rajta keresztül: legutoljára Félegyházán koncertezett, egy pénteki napon, mentetek is volna a pulikutyával, de mégsem mentetek, aztán pár napra rá történt, hogy Bill kórházba került. Nagyon meghökkentél, de tudtad, meg a puli is, hogy nem kell félteni, és még messze nem ez lett volna az utolsó koncert. De egy tanulsága az esetnek megmaradt: a lehetőségeket, akár egy közelben tartott koncert az, akár egy lány megölelése, akár egy munka, akár valami egész más, jóval nagyobb dolog, ami érhet, nem szabad kihagyni. Mindannyiunk életében találni sokféle, sajnos kihagyott dolgokat. De ami a koncertre-menést illeti: nem is fogjátok kihagyni a jövőben, ehhez az ígérethez híven is jobbulást Billnek.
Utolsó kommentek