Babits Mihály képes volt álmában verseket írni. Gyönyörű verseket talált ki, színeseket, szagosakat, tisztán rímelő sorokat – csak hát másnap sosem emlékezett rájuk. Egy idő után jött az ötlet, nem tudom, hogy saját kútfejéből pattant-e ki vagy hogy egy barátja javasolta-e neki, de papírlapot fogott és ceruzát, az ágya melletti olvasószekrényre tette, hogy ébredés után rögtön le tudja írni.
El is jött előbb-utóbb egy újabb olyan éjszaka, amelyen álmában született meg a vers. Az éj közepén egyszer csak felébredt, rögtön a ceruzáért nyúlt, és ültő helyében lefirkantotta, ami versként a fejében szépségesen kicsírázott. Tudta, most végre papírra kerültek a hirtelen támadt újabb remek sorok, és elégedetten tért vissza a takaró alá.
Másnap reggel izgalommal ébredt, és azzal tápászkodott fel, hogy rögtön meg akarja nézni, mi volt az a vers, amit éjjel írt, és amire már nem emlékezett. Megragadta a papírkát, és rajta ez a versszak fogadta:
Magyar Péter,
Magyar Pál,
Fehér földet
Kapirgál.
Utolsó kommentek