A kedvenc Rongy kocsmai pillanatom, ugyan részben persze a barátaimnak köszönhető, de másrészt a hely bolondos szellemének is, és még egy rész a magyar filmgyártás egyik üde színfoltját illeti, ilyen az, ha nagy dolgok egyszer egy teraszon találkoznak: kinn ültünk nyáron a szabad ég alatt egy asztalnál, és benyomták a tudtunk nélkül a kiváló Indul a bakterház című filmet. Hohó, hohó, nézzük meg, már megint, együtt úgyse néztük, és mindig ugyanolyan vicces. Pedig mi az észosztóék koncertjére készültünk, nem is tudtuk, hogy filmvetítés is lesz. Bendegúz lökte nekünk a jó öreg igazságait, ittuk a söröket, és együtt röhögtünk végig az olyanokon, mint „javulnék én anyám, de nem megy az könnyen faluhelyen!...” A banda egyik gitárosa, a jópofa, fel se akart állni a székből, amikor színpadra kellett állni: „hagyjatok már, inkább nézem!”
Az egyik legdurvább csajozós este is a Rongyban történt, részemről egy még Sardinelli-koncert előtt megivott adag zentai házipálinka okozta, a két kiscsaj részéről a tequila, a haverom részéről, aki beszállt a buliba, és négyen aludtunk egy szobában végül, na az ő szerencséje végül is az volt, hogy részegen eszembe jutott, hogy odahívjam, mert van itt valami…
A Zombie-flashmob nagyon nagy „flash” volt – ahogy mondják –, rengeteg poénnal. Sada hálistennek csinált is rólunk csomó fotót, meg az egész zombinépről, akik mint egy nagy család, totál elpörögtek egymással a menetelés közben, full semmi idegenkedés, mit tudom én. Már csak az lett volna a hab a tortán, ha kispingvinékkel be is férünk. De a sikeres rendezvény bizony tömeggel jár.
Az észosztóék másik este is ott álltak a színpadon, nem csak az Indul a bakterházas nyárin. Ekkor kaptam meg egy számának felkonfjában az első (azóta meg is ismételt), nekem szánt, nagyon ütős színpadi megszólítást: „…És tudjátok, van az úgy, hogy hülye a csaj,… Vagy hogy nem tetszik neki, amit lát… IGAZ, BENCE???” – De még mennyire.
A pulikutya barátomék is felléptek ott, kétszer. Már ezért is lehet szeretnem a Rongyot: csupa havert láthatok meg a színpadon; azokat, akikről tudom, hogy már mióta fellépésre vágynak. Egy ideig nem fogom elfelejteni, hogy miközben a haveromék zenéjére örül a jónép, megjelenik a levegőben a egy a rockzene-adta környezetbe abszolút oda nem illő sárga strandlabda, azt jobbra-balra passzolgatják, csak szálldos, négy-öt közönségbeli haverom meg mindeközben megkaparintja a mikrofont, és belekantálja a Lighters aznap megtanult refjénjét: „Why should I follow you???!!!” – Amikor meg megtapsoljuk a számot, az egyikük szivatásból bekiabálja nekik, hogy „Tank-csap-da!”, erre egy másik meg, mintha Deák Billen lenne, azt, hogy „Bill a király!!!!”, és a többiek mind csak röhögünk egymáson.
Azt se felejtem el egy ideig, ha lett belőle valami, ha nem (hát nem lett), hogy ott találkoztam huszonegy évem egyik legszebb udvarlottjával, a hercegnővel, mégpedig, hogyhogynem, csak úgy a budinál ácsorogva. Arra vártam, hogy Miss Zenta kijöjjön onnét, aznap vele voltam ott, sok mindent kibeszélve, és az azóta ottani alap-italocskává vált Rongylábat kipróbálva (azaz már szinte mindig bedobom egyet ott, ha van kivel – rongylábazni nem lehet akárkivel), meg sültkrumplit is elcsipegetve, amikor egyszer csak állok-várok a klotyónál, és begyünnek a jányok. Na, én azt nem mondom, hogy leesett volna az állam, de azért ómájgád-ómájgád, ráadásul bámmm, egyszer csak köszön nekem a hercegnő. Most szép lenne, ha azt mondanám, a Rongy kocsma már csak ilyen csodálatosan közvetlenekké teszi az embereket, és csajozni mostantól tessék csak ide járni, azonban az igazság ennél jóval egyszerűbb: látott már a suliba’. Én meg nem azért néztem a bejövetelét, mert én is láttam a suliba’, hanem mert dolgozott a tesztoszteron, de hát na.
Egy másik alkalommal ezeket a jányokat táncra perdítettük (vagy hát csak próbáltuk), szintén a Rongy kocsma táncterén. Mondtam az észosztóéknak, gyertek már, találkozok így-meg-úgy-hívjákkal, ne legyek már egyedül a barátnői közt. Hát azt gondolta, na, már megint milyenekhez hívsz oda minket, biztos egyik se fog bejönni, kell most neki ezzel szórakozni, hát aztán meg, csak fogta a fejét, micsoda csajok közé hívtam. Kérdezem: no, jók? Azt mondja, a homlokáról a verítéket letörölve: jajj, mamám. Jók…
Kipróbáltuk egyszer a kancsó-vodkanarancsot, hogy hogy szuperálnak eme hideg zamatos kortyok a rongyi nagy-puha fotelekben. Hát… Lett belőle egy második kancsó is, és másnapra konkrétan nem emlékeztem, hova lyukadt ki a vegyésszel való, tiszta tudatunkban elkezdett beszélgetés.
Amikor mentek az EB-meccsek, szívesen néztük ott is, nem csak otthon: egyszer például, amikor összefutottam egy koncerten az agyas haverommal, na, cigijét elszívta, hát üljünk le oda, „hogy áll a meccs?” Ott váratlanul azt veszem észre, a faterjáékhoz ültünk le egy asztalhoz. „Maga is itt?” – Hát persze, hogy ő is, jött arra a bizonyos Unblock-koncertre, ami volt. Hát nahát, nahát, ráadásul nem csak ugyanott ült, mint mi huszonévesek, de pont ugyanúgy nézte-nézte meg a korombeli lányokat is.
És azt is egy külön kedves pillanatnak tartom számon, hogy tulajdonképpen kvázi láttam a helyet megszületni. Ott nem voltam, mint azok, akik tényleg látták, persze. Csak hát, huszonegyedik század, ugye, jöttek a posztok, a hirdetések, meg ez, meg az, valami lesz itt, valami készül… Mint amikor még csak az ultrahangot küldi magáról a bébi. Aztán jött a felhívás, hogy lehet menni kidekorálni, de akkor éppen nem mentem, mert nem-is-tudom-miért, és különben sincs semmi kézügyességem, bevallom. A hippinő és a halavízben barátaim mentek, ott voltak: én aztán a nyitóbulira bekapcsolódtam (a bébi megszületett!), a dizőz barátnémmel, ahol kikértünk egy-egy pálinkát, mert mi nagy pálinkások vagyunk ám, mármint azokkor a fél évi egyszeri alkalmakkor, amikor sikerül találkoznunk, és a Rongy kocsmai pálinkás koccintásban határoztuk el, hogy vonatra szállva elmegyünk egyszer Amszterdamba. Talán mást is el fogok határozni ott még. Ahogy a Tandori Dezső írta: most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.
Utolsó kommentek