– Hát nem tudom, benne lesz-e a dologban ez az Erik… – szólaltam meg egy röpke félpercnyi hallgatás után. De csak magamat ismételtem ezzel is: aggályaimat már azóta hajtogattam Vágvölgyi barátomnak, hogy a kis magánakciónkat kifundáltuk.
– Ugyan, Bence – válaszolt is egyből a buszon mögöttem álló Vágvölgyi Máté – Eriket simán rávesszük, ezzel nem lesz gond. Vagy ha nekiáll ellenkezni, majd ráküldjük Stohl Bucit meg az Európa Expresszt.
– Ja, akkor már egy szava nem lehet. Szétrúgják a seggét. De olyan Batman és Robinosan, lehetőleg.
Néha éltünk ilyen hülye filmes utalásokkal. Külön ráadást jelentett, ha semmi összefüggés nem is volt az említett filmek meg a szituáció között. Nagyon idétlenül csavartam hátra a derekamat, hogy tudjunk beszélgetni az út alatt, mert már túl sokan fogták a kapaszkodó rudakat, sarkon pedig nem fordulhattam, mert könnyen eleshettem volna, annyira repesztett a sofőr a Bordányba tartó bekötőúton. Abszolút nem volt Bordány a mi terepünk, én csak negyedszer-ötödször jöhettem ki busszal, Vágvölgyi talán először, de nem kérdeztem rá. Akárhanyadszor is jött ki ide Erikhez, nem tudta, hol kell leszállni, úgyhogy azt végig figyeltem magunknak, túl ne hajtsunk a megállón. Oké, figyeltem kifele, akkor itt jobbra fog föltűnni egy vendéglő, most nem jut eszembe a neve, lényeg, hogy aztán kéne leszállógombot nyomni. Csak meglesz ez. Nem mehettünk még túl.
Végül nem is mentünk, időben megláttam a vendéglőt, és így szerencsésen leszállhattunk a bordányi Gazdakörnél. Erik egy öt perc sétára lakott. Szokása szerint nem indult ki időben elénk a megállóba, úgyhogy átmentünk az út túloldalára, és a homokot rúgva nekivágtunk az Erikékhez tartó kis útnak.
– De utálom ezt – tapostam a homokot a tűző napon. Túl meleg volt a zárt cipőinkben, ennyi volt a bajunk. Majd egy fröccs lehűt minket, gondoltam, haladva előre.
– Papucsban tényleg jobb lenne, még ha forró a homok is – válaszolta Vágvölgyi, teljesen a számból vette ki a szót – De hát kénytelenek voltunk cipőben jönni.
Bizony, kénytelenek voltunk, de azt még csak ketten tudtuk, hova készülünk tovább. Még Eriket sem avattuk be konkrétan.
Rövidesen felsejlett előttünk a vidéki ház, teljes valójában. Meg a kutya is, aki szokás szerint le akarta tépni a kerítésen át a fejem, majd közeledve egyre inkább rájött, hogy ismer, és végül rendre lenyugodott. A csengetésre megjelent Erik apja, gatyában és trikóban, kaput nyitott, bevezetett minket. Erik szponzoros pólóban, mackógatyában és szemüvegben jelent meg, épp hogy csak kilépve a hátsó ajtón.
– Na cső, gyerekek! Áhj, bocs, hogy nem értem ki a megállóba, de még le kellett zuhanyoznom, és elszaladt az idő.
– Az idő, hát igen – ugrott ki e megjegyzés a számon. Vágvölgyi tudta, mi jutott eszembe, de egy pillantással intett, hogy ebbe ne menjünk bele.
– Na menjünk be szerintem – tessékelt be minket a félig nyitva hagyott ajtón, közben távol tartva Rocco kutyát a betolakodástól – Aztán ihatunk is egy fröccsöt.
Hát persze, szinte éreztem, hogy egyhamar ez következik.
– Jól van, Erik, de – szólalt fel váratlan hangsúllyal Vágvölgyi, cipőinket levetvén és már bent ácsorogva a nappaliban – Azt azért mindenképpen tisztázzuk, hogy nem akármi miatt jöttünk most.
– Na! – állt meg Erik döbbenten a fehérboros konyhai sertepertélésben – Mert, mi van, mi történt?
– Arról van szó – folytatta egyre határozottabb vigyorral Vágvölgyi – Hogy Bence meg én elmegyünk Guns N’ Roses-ra.
– Igen, mentek? Hova, Újvidékre?
– Hát nem éppen… Tényleg lesz Újvidéken is konci, de oda nem, az a felállás, meg az új Axl, az már nem adja.
– Hát akkor hol lesz?... Meg máshol is így lépnek fel, nem? Mindenütt ugyanazt kapod.
– Jah, de ezért találtuk ki Bennel, hogy elmennénk a pesti koncertjükre… Ami kilencvenkettőben volt. És ehhez kéne nekünk az időgéped, Erik.
– Mi? Mi van? – zökkent ki egyensúlyából Erik – Az az időgép még… De egyáltalán honnan veszitek? Nincs időgépem! Ki mondta ezt?
– Elég hevesen bizonygattad, hogy van – válaszoltam neki – Amikor részegen előadtad nekünk a Kisbajorban.
– Jó, de hát… Nem, nincs időgépem, kussoljatok.
– Erik, nagyon jól tudjuk, hogy van – folytatta Vágvölgyi, igyekezve úrrá maradni a helyzeten – Kifejlesztetted. Már régen meggyőztél róla minket, hogy van, meg most is látszik, hogy kamuzol.
– Visszakozol, mentegetőzöl… – cifráztam – De jól látszik, hogy van. Jó, de hát, gondolom, csak meg akarsz óvni minket. Meg a gépet is.
– Persze, hogy! – bukott ki Erikből az igazság – Jól van, hülyék vagytok, gondoljátok már el, hogy ez még nincs kipróbálva… Ugyan min teszteltem volna? Emberekkel legalább is… Mert narancsokkal már próbálkoztam, előreküldözgettem öt perccel, meg egyszer vissza is… Úgy lett két időgépem. Egy, amit használtam, egy meg, ami visszajött öt perccel később. Vágjátok, nem?
– Persze, tudom ezt követni – válaszoltam – De akkor… Abból a narancsból végül kettő lett?
– Persze, itt is vannak – lépett hevesen az asztalhoz, amin egy külön tálkában két narancs tengődött – Ez volt, amit visszaküldtem, ez az egyes – és mutatta is a filctollal a héjára rajzolt nagy vörös egyest – Ez meg, ami hirtelen megjelent abban a pillanatban. Öt perccel később küldtem volna vissza terv szerint. És akkor már meg is kaptam! És már csak annyit kellett tennem, hogy öt perccel később tényleg visszaküldöm. De hát nem is tehettem volna másképp. Ha nem küldöm vissza, öt perccel korábban nem is kapom vissza a narancsot.
Egyre fárasztóbb volt követni a gondolatmenetet. Jó, hogy nem is kezdtünk érkezéskor iszogatni. Nem fogtam volna fel. Most nagyjából ment. Ahogy láttam, Vágvölgyi is igyekezett érteni. Tehát egy-egy múltba-utazás után kvázi létrejön egy múltba-került mása az embernek, ami a jelenben tovább élhet… Már persze csak akkor, ha… Hogy is van ez? Na, ha jól gondolom, nekünk nem lesz ilyen énünk, hiszen koncert után egyből vissza is fogunk jönni. A múltbeli éneink előreugranak, vagyis majd mi magunk előreugrunk, pár perccel azutánra, hogy visszautaztunk, és nem lesz semmi probléma. Igen, azt hiszem, ennyi az egész. Így nem lesz két énünk semmikor. Hú, de belezavarodok.
Vágvölgyi, némi töprengés után, fölpillantott a narancsokról Erikre.
– Jó, hát megnézhetitek, de én szóltam, szerintem nem jó ötlet ez. Pláne egy koncert miatt.
– Valamihez úgyis ki kell próbálni – vetettem fel ezt a közhelyes választ.
– Jó, de hát… Áhh, hülyék vagytok. Na gyertek. Kint vannak.
Erik megduplázódott időgépe nem is foglalt nagy helyet, konkrétan elfért kétszerezettségében is a kerítés meg egy pár odahelyezett lim-lom közé szorítva. Az időkalkulátor-szerkentyűk a két gép kormányaira szerelve. Erik időgépei két darab vékonyka, átalakított, lila bicikliből álltak.
– Na ezt nem hittem volna – nézegettem karba tett kezekkel a drótokkal tűzdelt cangákat.
A kutya ugatott ezerrel. Erik anyja tett-vett a kertben, tűzött ránk a nap, a kertoldalban körülöttünk apró szúnyogok repkedtek.
– Jó, hát azt hiszem, nincs több kérdésünk – fordult egy lépést Erik elé állva Vágvölgyi – Már csak tényleg annyi, hogy benne vagy-e. Visszahoznánk, ígérem. Csak nem hagyhatjuk ezt ki. Ha már megvan a lehetőségünk, hogy az időgépeddel egy jó Guns N’ Roses koncertre menjünk, hát hadd próbáljuk meg. Komolyan, visszahozzuk.
– Simán visszajövünk, Erik – erősítettem a rögtönzött megfontolt győzködésben útitársamat – Ha megmutatod, hogy’ kell beállítani az időpontokat rajta, már simán menni fog, és nem lesz bajunk; ha a narancsok túlélték, mi se lehetünk veszélyben, érted, csak ezért, mert éppen bonyolultabb a szervezetünk…! Ugyan. Meg nem is veszélyes terepre megyünk, nem fognak kinyírni a múltbeli Pesten, nem a délszláv háborúba utazunk vissza.
Ezen Erik elkuncogott, ő szokta azt a háborút ugyanígy fölemlegetni.
– Meg kárt se fognak bennük tenni. Épségben visszahozzuk a két bicót.
– Hát ajánlom is, mert nehéz lenne újra eszkábálni!... Szerintem oda is adom majd a füzetemet, le van fénymásolva, meglesz nekem is, de vigyétek valamelyiket, abban van az összes terv meg leírás. Kicsit csúnyán írtam meg, bocsi. Ááááhhhh! – helyezte tenyerébe az arcát – De minek kell ezt? Na, jó, csináljuk.
– Jól van akkor, Erik – fogta meg jobb kezével a kerítésnek döntött egyik bicikli kormányát – Köszönjük szépen. Tényleg egy élményt okozol ezzel.
– Egy Bob Marley koncertre szívesen visszautazunk veled – poénkodtam Eriknek.
– Jól van, elég már – legyintgetett Erik – De most fogtok visszamenni? Mármint nem Pesten kéne? Vagy legalább bent Szegeden. Onnan meg fel Pestre. Lehet vonatokon biciklit tárolni, hát kilencvenkettőben is csak lehetett. Vagy nem tom. De értitek, nem itt kéne felmennetek. Kilencvenkettőben, azt se tudom, volt-e már Bordány.
– Igen, ebben azért lehet valami – simítgatta okos-pózban borostás állát, nagy mancsának két ujjával Vágvölgyi – Akkor ezeket bevisszük Szegedre, aztán visszautazunk onnan. Na de akkor hogy kell majd az időpontot benyomni? – és tanulmányozni kezdte a ketyere aprócska billentyűit.
– Jó hát itt írja a kiindulási időt, ezekkel a számokkal meg benyomod a kívánt időpontot, évszám, hanyadik hónap, hanyadika, óra, perc, másodperc, zöld gomb, és tekersz előre a pedállal. Aztán egyszer csak átküld. De fontos, hogy a plusszal kezdd, az az időszámítás szerinti, a mínusz gomb meg az előtti.
– Olyan kijelző nincs is – vágtam közbe kérdésemmel – Ami azt mutatja, hogy mi a dátum most?
– Nem értem, hogy’ érted.
– Hogy külön sávban az indulási idő, külön sávban az éppen-aktuális, harmadikban meg ahova megyünk. Na mindegy. A Vissza a jövőbében úgy volt.
– Nem láttam a Vissza a jövőbét.
– Én se láttam – vigyorodott el Vágvölgyi – Csak az Európa Expresszt, meg ilyeneket néztem. Na jó, azt se. Na, vegyük át, Erik. Akkor… – fél lábbal az ülésre helyezkedett – Benyomom majd, hogy plusz, ezerkilencszázkilencvenkettő, május huszon… Huszonkettedike reggel, mondjuk; majd valamikor délután fölérünk vonattal, bicikliszállítós jegy… Le kell zárni… Készpénz is kell… Mi kell még?
– Szerintem majdnem mindennel megvagyunk – mondtam rátámaszkodva a másik biciklire – Már csak egyet árulj el, Erik, mi lesz akkor, hogyha visszamegyünk, és pont akkor megy az úton például egy kamion? Nagyon nem biztonságos, lehet, visszaérünk, és máris elcsap minket. Lehet ezt időutazáskor valahogy érzékelni, hogy lehet, hogy ütközni fogunk valamivel?
– Te Bence, ez nem így működik – kerekedtek ki Erik szemei – Ez az időgép, ha utazol vele, létrehoz maga körül egy gömbszerű, úgy fél méterre kiterjedő erőteret. Nem maga a bicikli utazik vissza, meg rajta te, az nem lehetséges, hát hogy mennének vissza a ruháid? Meg minden tárgyad? Nem is vagy az üléshez tartozva sehogy se, csak abban, hogy rajta ülsz. Itt az az erőtér ugrik vissza az időben, meg ami az erőtér hatókörébe kerül. Azt a kamiont az erőtér pedig hátrébb fogja lökni. Ez fizika!!!
– Jól van, Erik, azt hiszem, fölfogtam… De beszarás, hogy ezt így fel tudtad találni.
– Hát elméletben más már feltalálta, csak összeraktam a képleteiket, meg átgondoltam.
– Na jó. Tényleg köszönjük, hogy használhatjuk. Már tényleg csak egy dolog lenne hátra. Máté – szóltam Vágvölgyinek – Itt kéne hagyni azt a videóüzenetet, amit mondtam. Tudod, ha tényleg, ne adj isten, egészen mégis csak történne velünk valami.
– Ja igen, persze – egyenesedett fel a bicikliülésről Vágvölgyi – Akkor kölcsönkamerát… Hoztál is?
– Nálam van – nyúltam be a fél vállon tartott hátizsákomba. Kis kotorászás után előkerült – Szóval mit mondjak rá?
– Csak annyit, hogy ha nem vagyunk meg, akkor sikertelenül végződött az időutazásunk. Meg azért azt is, hogy szeretnénk, ha hősként emlékeznének ránk, mint első tesztalanyokra.
– Oké, fölmondom – És odaálltam mellé, hogy ő is látszódjon a képben. A kamerát magunk felé tartottam, és megnyomtam a felvétel-gombot – Parasztok! Ha nem kerülnénk elő,…
– Hát mondtad, hogy beszéljek arról, hogy…
– Jó, de nem kell ez így. Erik, ezt majd vágd ki légy szíves. Kezdd azzal el, hogy ha nem kerülnénk elő.
– Jó, még egyszer akkor. Ha nem kerülnénk elő, parasztok, az azt jelenti, megbukott az időutazási kísérlet. De vegyük úgy, hogy hősök vagyunk.
Itt ránéztem Vágvölgyire.
– És Bill a király! – tette hozzá az üzenethez.
– Na jól van – nevetett fel, még mindig kissé féltve minket Erik – Akkor menjetek. Én itt leszek. Aztán majd jöttök.
Váltottunk egy hősies kézfogást, mintha háborúba indulnánk, nem fizikai kísérletet végezni magunkon, majd a bicikliket tolva megindultunk a kapu felé.
– A narancsokat még elvihetem? – kérdeztem még meg Eriket.
– Ja jó, persze – és gyorsan kihozta őket.
– Na máris mentek, fiúk? – kérdezett minket Erik nyomában haladva az apja – Nem kértek egy kis pálinkát még?
– Köszönjük szépen, most nem – válaszolta a kapuból Vágvölgyi – Még kifutunk az időnkből.
Utolsó kommentek