Életem egyelőre ennyit enged megírni. Többit majd legfeljebb nyugdíjas koromban, akkor jobban rá fogok érni. Napi háromig majd meg sem állva.
, írtad fel a minap, csak hogy megmagyarázd magadnak, már megint, miért írtál keveset, és hogy ez miért nem változik. „Jó kifogás sose rossz!” De a nyugdíjas Bence tényleg nekiáll megírni a maradékot? Mikor – terv szerint, akár jobb gazdasági helyzetet is feltételezve, de legalább egy kicsit tűrhetőbbet – megvan a pénz, meg van a család, van hol lakni, és nincs kötelesség… Nem tudni. Talán amikor hazamentek a délutáni, egészségi okokból kötelezővé is lett sétából az öreg Miss Akárkivel, majd úgy lesz, hogy nekiáll a vacsinak, te meg leülsz arra az órára, fogod az elképzelhetetlen-milyenné-fejlődött-már jövő-laptop-féleséget, felidézel valami újabb dolgot a fénykorodból, és akkor talán megírod. Az akkori trottyos haverjaiddal úgyse jársz már koncertre.
Eszedbe jut az a momentum, amikor lakáshirdetéseket néztetek az észosztóval, és emiatt, két egyetemi óra között, elugrottál hozzá. Ő, mint éjszakázós munkásgyerek, szétkoptatott rock-os pólóban és kockás pizsamagatyában nyitott ajtót. Ment a tévé: mi a helyzet, mit nézel? Hát, valami irodalmi műsor ez, mondja nevetgélésre álló szájjal, épp a nagyöregek mondják meg a frankót. A felvétel archív volt, egy fekete-fehér és sistergős vidéki kertben ücsörgött az Ottlik Géza meg talán a Vas István; derűsen, oldalra engedett karokkal, irodalmi krikszkrakszságokról szellemi jóllakottsággal kellemesen elhablatyolgatva. Egy darabig eldagonyáztatok velük a pillanatnyilag nézhetővé-hallhatóvá lett akkori kis megirodalmasodott világukban, majd lehalkítottátok, na jó, hívjuk fel azokat a lakástulajokat.
Egyszer csak sikerül valami okosat is mondanod.
És egy majdani műsorban, amit egy éjszakai meló után, egy több generációval későbbi észosztó csak úgy unalmában elcsíp, miért ne mondanád tovább?
Utolsó kommentek