A képernyő villant egy utolsót, majd azzal a lendülettel be is feketedett, de az elköszönő Windows-felület pixelei még megtettek annyit, hogy végső eltűnésképpen egy kicsiny fehérke pontba összeszaladjanak, és halk sípfújással ők is kiégjenek. Aztán a gépház következett: a monitort követve ő már egy hosszabb, bizsergős szusszanást eresztett meg, ezzel jelezve, hogy – használója felé a ma esti tiszteletét már megtéve – aznapra ő is felmondja a szolgálatot. Ádám pedig, a gép-melletti munka utolsó éber résztvevőjeként, tett egy mozdulatot a székéből az asztal melletti sarok felé, és e gyors hajolással, a nagy pirost lenyomva, áramtalanította eszközét. Ez utóbbit főleg a rokona kérésére tette meg, akitől hétvégi szállásul a lakáskát megkapta. A rokon komolyan vette, hogy ezzel is mennyit lehet spórolni, márpedig ők Ádámmal együtt ott spóroltak, ahol csak lehetett. Néha még több kerületet is átjártak gyalog, hogy megmaradjon a vonaljegyük. Egy dolog, amiben hasonlítottak – és nem is az egyetlen, volt még egyezésekből bőven.
Például, hogy mind a ketten szerettek beülni ebbe a könyves-gépes kis sarokba, és írni, ebben a lakásban, ami csak pár négyzetméteres, és amiben most csak alig lehetett látni valamit. Egyedül a közönyös udvari lámpák és a konyhában égve felejtett villany szűrtek be némi fénylő segítséget a szobába, hogy Ádám bármit is lásson. A konyhai nem csoda, hogy égve maradt: Ádámnak a regénye írásához szüksége volt, hogy kirohangálhasson a konyhába némi kolbászkáért, paradicsomért, nagyobb ötletekért újabb bögre teáért. Addig is fogalmazta magában hőse további cselekvéseit, vagy újraértékelte az eddig leírtakat, emellett fel is frissítette a mozgás-fogyasztás az íróember tisztánlátását, és őt magát. Most, a fejezet végeztével és a munka félretételével, még egyszer kiment a konyhába, de már csak visszapakolni a számítógép-mellé összehordott tányért és bögrét, gyorsan elmosogatott, majd kiöntött egy kis spanyolbort, egyik pohárba neki, másikba a vendégnek.
Jó lesz ez.
Vendége, Tia, az udvaron tartózkodott, kiment elszívni két szál töprengős cigarettát, köztük pedig egy pár telefonhívást megejteni, a nap zárásaképpen, hogy ekkora távollét során most már igazán adjon valami helyzetjelentést az otthoniaknak, meg tőlük is kérjen.
Visszajöhetne már. Lassan behívom, vagy valami.
Tia mindezt az esti kvíz és híradó után tette csak meg, még ezek megnézésével is adni szánt valamennyi időt Ádámnak, hogy addig is tudjon a regénnyel bajlódni. És milyen jól kijött a lépés, az íróféle útitárs még végére is írt az aktuális fejezetnek, legalább is a szerző így érezte. Kényelmükben jól lebonyolították ezt az együttműködést.
Hosszú napon volt túl a két útitárs, így Tiának, ott lenn az udvaron, hosszú és kimerítő beszámolókat kellett is tenni az otthoniaknak. Ádám még írás közben az udvar irányába fülelve hallotta meg a sorrendet: Tia először felhívta a legjobb barátnőjét, az első cigi után, majd az édesanyját, szívott egy újabb cigit, és másodszor is felhívta a barátnőjét, csak úgy, mert a csacsogásból úgy sem elég. A telefonegyenleg persze nem számított: ő nem volt olyan anyagias. Kettejük közül csak Ádám volt az.
De ennek a telefonálgatásnak is már több perce múlt… Most meg egy árva hang sem az udvarról. Egy újabb cigi? Vagy talált egy macskát ez a lány, és leállt simogatni, játszadozni vele? Mit csinál ez a lány, ugyan, mit csinál, ha nem jön föl? Itt van egyáltalán? Vagy úgy döntött, újból nekivág a városnak?... Ádám hát kinézett a sötétke szoba ablakából. Már odafele-menet meghallott valami ideges zörgést valahonnan lentről, és rövidesen, kinézve az ablakon, már ennek a nyitjára is fény derült.
Jaj, te.
– Hát kinnragadtál? – szólt ki Ádám a csinos, de az ideges ajtórángatásával mégis komikusnak látszó Tiának.
A lány nem is tudott mit felelni. Felnézett vigyorogva egy kicsit, finoman megrándítva a kabáttal terített vállát, majd hogy mégiscsak mondjon valamit, hozzátette:
– Hát nézzenek oda.
– Na várj csak – húzta ki magát a párkányon majd’ áthajoló Ádám – leszaladok, felengedlek.
– Szaladj – válaszolta a vigyori, lentről.
Ádám le is szaladt, felkapva a rokon plüsszsiráfos kulcscsomóját, lebaktatva a poros lépcsőkön az első emeletről a földszinti üvegajtóhoz, majd gyakorlatiasan kinyitotta azt. A lányka buggyanó nevetéskével belépett, Ádám tisztelgett neki egyet.
– Madame.
– Folyton így járok.
– Folyton beragad.
– Nekem ragad be folyton – bújt nevetős öleléssel Ádám vállához a beengedett – Csak én vagyok itt ilyen béna.
– Na gyere – fogta meg a kezét és indította fel kettejüket Ádám.
– Most egészen úriemberként viselkedsz – jegyezte meg a kézen fogóját követő és a lépcsőket óvatosan megjáró lányka – Jót tesz neked ez a Pest.
– Otthon is úriember vagyok, csak nem veszed észre – felelte Ádám – És nem is élhetjük fel otthon a rokonom lakását.
– Nem… Csak az enyémet – nevetett egy újabbat a lényeget most is megragadó Tia.
– Na majd… – kezdett meg egy mondatot Ádám, de épp ekkor értek föl az ajtóhoz, és a lány kezét elengedve, nekiállt újabb zárakkal ügyködni. Ezúttal azon volt, hogy a lakásba visszajussanak. Tia ezt rögtön szóvá tette:
– Te képes voltál visszazárni a lakást, erre az egy percre?
A harmadik nevetése szélén volt. Ádám csak, saját hülyeségén szintén elvigyorodva, a fejét rázogatta.
– Mert buta vagy – összegzett egyet Tia, majd a nyíló ajtó árnyékában, a küszöböt mind a ketten ügyesen egyszerre átlépve, megcsókolta Ádámot – Buta – ismételte, és el sem engedte a vállát, amíg a cipőlevétel nem következett. Ádámnak ezt meg se kellett tennie. Lerúgta a papucsot, és falhoz támaszkodva megvárta, hogy végezzen a cipőből kibújós útitárs.
– És hogy haladtál? – utalt az írni-hagyottságra Tia – Hány dolog világszépített eddig?
A készülő könyv címére utalt ezzel. Tíz dolog, ami megszépítette a világot. Emögött persze egy regénykoncepció állt, amit Ádámnak magának is nehezére esett kifejteni. De Tia tudta, nagyjából hogy is fog összeállni a könyv, és ugyebár tudta ezt a címet is, mint mindent, aminek Ádám írásaihoz csak köze van. Ádám nem egy leírt és le nem írt gondolatát megismerte már, meghallgatott és megválaszolt már nagyon sok minden ilyesmit, akár meztelenül voltak összebújva egy pokrócon, akár vonaton ültek, akár kocsmai asztalkánál. E három példából az utóbbi napokban mind a három helyzetükre került már sor.
De hogy miért voltak mindezek, addig is, és ezekben a pesti hétvégi napokban is, nehéz volt egyértelműen megmondaniuk. Valamiféle kalandvágyat, vagy ahhoz hasonlót követve kezdtek élni ők ketten. A saját fejük után mentek, és talán mindenki más helyett is. Azok helyett, akik erre még mindig nem vették rá magukat.
Ádám nem adott választ a – kicsit alibisnek ható – kérdésre, inkább a konyhába lépve visszakérdezett:
– Kérsz még bort?
Tia levette a cipőjét, és úgy, hogy ő sem válaszolt a maga megválaszolandójára, máris Ádám előtt termett, átvéve a borocskát, majd mind a ketten továbbléptek a szobájukba.
– Egészségesség – koccintottak a rokon poharaival, a szoba közepére állva, az ilyenkor szokásos mondatuk mondva. Majdnem, hogy egyszerre mondták ki. A sötétben lapulú bútorok el se tudták dönteni, melyikük szájából hangozhatott először.
Belekortyoltak lassan, Ádám valamivel nagyobbat, Tia addig elnézegette a poharának a sötétben igen furcsán tetszelőgő üvegét. Még így is látszódtak a bíbor maradványok, ami az ő ajkának üveglenyomatától indultak vissza a poháraljon maradt társak felé.
– Ilyesmi az a pohár is, amit elloptunk – mondta ki szemlesütött mosollyal Tia – Mielőtt…
– Azon az éjszakán… – reflektált az emlékre Ádám.
– Bolondos éjszakán – mondta sóhaj-mentesen Tia, sötétben az annál is sötétebb szemével Ádáméba nézve.
Ádám félrerakta a borospoharat, a ma estére író-munkahelynek kinevezett asztalra rakva, majd lassú, de domináns mozdulattal átvette Tia poharát is.
– Ez jó lesz még elalváshoz is – mondta, és félretette ezt a poharat is, a sajátja mellé.
– Nem alszunk még el – halkult el Tia hangja.
– Nem alszunk még el – csókolta meg őt a szavakat megismételve Ádám.
És ekkor történt, ezekben a hosszú napokban először, hogy ők ketten, abban a szobasötétben, végérvényesen kifordultak otthoni önmagukból. Mert ebben a csókjukban sem és az ezt követő lépéseikben sem, amit a foglyul-ejtődni önként készülő Tia csak hátrálva tett meg, és amiben a pesti rokontól csak kölcsönkapott ágyra hajoltak rá, és terültek is el, csókolózva rajta, ebben sem hétköznapi énjeik találkoztak, nem ők ölelkeztek össze. Akik máskor csak piszkos-hevesen, a közös lángjukat együttes megsemmisülésben kiégetve szoktak összehevülni, most egészen másmilyen, lassabb és egyben ereje teltebb találkozásba léptek át.
Talán a sötét tette, talán az új helyszín, az újféle napok, vagy az új közös élmények… Nem tudni, de új közös élmény született meg ebben is. Ahogy kivetkőztette vendégét a kölcsön-ágyon Ádám, és ahogy maga alá sűrítette, hogy ezzel a fiú a lánynak a budapesti ég helyett is az ő második fekete ege is legyen, és ahogy át is fordította a lányt, hogy közös érintkezéseikben még jobban ki tudjon bontakozni, mind a ketten bele készültek veszni a sötétlő esti pillanatba. Ma estére mind a ketten beérkeztek.
Nappali másaik egy vonatleszállással kerültek új helyre, éjszakai, ebben a pillanatban született önmaguk pedig most voltak új helyen, új időben, de hol voltak, és hogy mikor, azt senki se tudta. Ennek földrajztudósa és órakészítője nincsen.
Csak Tia sötétben is puha-fehérkésnek érződő bőre volt meg, és Ádámnak a sehonnanságból előjött, férfierejű mozdulatai, az energiát szülő összhang, közös áram… És a csillagok odakint, valahol az ablakból egymagában-látszódó udvar fölött is, meg az egész város fölött is, a Duna-part és a ketten átjárt híd fölött, az az alatti, feketén, halálos elszántsággal örvényekért verekedő, öngyilkos-vonzó hullámok fölött. Azok a csillagok is megvoltak, meglehettek valahol, odakint. Tia gondolt rájuk, és kívánt is egy anyaias jóéjszakát nekik az ő utolsó, uralomátvett mozzanataiban. Ketten voltak, akik egymáshoz hajoltak, és a felettük őrködő pesti csillagok, amik fehéren égtek, égtek, égtek.
Utolsó kommentek