Mindig kételkedtem ugye az ő röpke hasomásaival kapcsolatban, valóban így nézett-e ki ez a lány, de ekkor mégis azonnal felismertem. Ez félreismerhetetlenül ő itt. Milyen kis helyes teremtés maradt. Úgy mondhatnám, egész végig lényében üde volt, és azzal együtt éretten nőies. A lábam és a kobakom belerezzent: egy másodperc alatt sok-sok kishitűség is zabálni kezdte a gyomrom, egy észlelésnyi időre annyira zavarba ejtett a jelenléte. Mit keresel itt? Hogy kerültél ide? Ugyanakkor nyugtatott is a pillanat ismerete: szinte át készültem ringani lélekben abba az álmodott, tavaszias esténkbe. Megint ott találtam, ahol egykor, egy ébredéssel, csak egy ébredéssel, elhagytam. Magára hagytam.
Látszólag mit sem zavarta akkori gyors és akaratlan elvárásunk – ugyanúgy találtam rajta mindent, és cseppnyi faggatás nem volt az arcára ülve: nem akarta, úgy láttam, számon kérni, hová tűntem ennyi időre. Nem is változott semmi sem. Ő ugyanott állt, a falak ugyanazok voltak, a folyó a háttérben, a lámpafények morzsáival, ugyanazokban az alakzatokban és dőlésszögekben tünedeztek mögötte. Orcájának hozzám közelebbi szegletében, bár még mindig nem mértem fel az arcát, amit csak álomból ismertem, és nem is egészen, ugyanazt a gödröcskét láttam felerősödő mosolyával elmélyedni. Én egy pillanatra nem is tudtam, de ja vu ez, vagy valóban ugyanazt élem át, annyira ismerősen ölelgetett minden.
– Hát szevasz – bökte ki hirtelen.
Köszön…? Tehát valóban eltávozhattam egyszer innen. Zavaromban már ilyesmiket sem tudtam tisztán látni. Hova is indultam? Valóban a kocsmába mentem volna most? Már nem is tudtam. Ideje volt összeszednem magam, éreztem, ki is húztam magam.
– Szia Kármen – mondtam, majd rá is haraptam a saját ajkamra. Legszívesebben visszaszívtam volna. Hát csak én hívom így...!
– Kááármeeen, milyen Kármen...! – állt nevetésre a szája. Lejjebb hajtotta a fejét.
Hallgattam egy gondolat erejéig, majd, a legegyszerűbb módon, magyarázatot adtam.
– Így szoktalak hívni.
Teljes csönd körülöttünk. És lassan szaporodó tavaszi levegő. Újra rám nézett. Csak most láttam meg, kalapot visel, és azért nem látom világosban az arcát sosem. Beárnyékolja egy kisebb fekete kalap. Álmomban is viselte, hát persze...! Én erről is megfeledkeztem. Mosolyát, akármennyire is árnyékban feküdt, égetően magam előtt láttam. És még mindig nem tudtam ráfigyelni.
– Én is szoktalak... Sokféleképpen hívni... – és most először ki is buggyant valamicske nevetés. Engem ez viszont célba talált.
Nem tudtam mit kérdezni. Hát körbenéztem, és persze egy lélek sem volt magam körül.
Le kéne lépnem?...
Úgy éreztem, ahogy fák közé néztem, nincs is azon a parkon túl semmi. Ahogy visszanéztem, és láttam csípőkéztételes állását, őszinte tudatlansággal kérdeztem, tudván, valami nincsen rendben, de azt már nem, hogy micsoda, és úgy is, mintha egy viccbe keveredtem volna:
– Most mi lesz?
Csak hallgatott és egy újabb mosolyt hintett.
Hát úgy gondoltam, akkor én teszek valami lépést, mégpedig, kevés választás lévén, felé indultam el. Rám nézett, kissé felfelé - kiderült, hogy pár centivel én voltam a magasabb. Szerettem volna abból a közelségből már megérezni az illatát, de még nem sikerült. Úgy éreztem, valaminek történnie kell.
– Hol voltál ez idáig...? – jött ki belőlem az újabb kérdés.
– Én csak itt.
– Nem lehettél... – mondtam elhalóan. Kezdtem valami színjelenetben érezni magam. Vagy átverésben.
– Cccs... – intett le, miközben én azt se, tudtam, mi történik. Mibe kerültem? Mi lesz ezután? Ekkor jutott eszembe ott élesben először, hogy megcsókoljam. Akár mint őt is meg akartam korábban, amikor el próbáltam képzelni ezt a jelenetet, akár mint már másik visszaképzelt álomalakot is. Engem arcul csapott a pillanat, rajta azonban nem látszott semmi kiingás a kínos csendekké váló idő-lepergésekben: rezzenések nélkül, végig ugyanazt a tekintetét tartotta finoman rám.
Hát meg is csókoltam gyorsan, de olyan gyorsan taszítottam is szét az arcaink, hogy szinte meg se éreztem valamit abból a csókból. Látszólag ez sem billentette ki. Komolyabb arcot vett fel, de semmi értetlenkedést nem láttam, amit a túl hamar megszakított csókunk váltott volna ki őrá. Én aztán, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, megmagyaráztam a zavart.
– Van valakim.
Nem tudtam a szemébe nézni tovább. Kicsit meg is bántam, hogy itt össze-vissza ingadozom előtte.
– Persze, hogy van valakid... Én.
Miket beszél?... Nem értettem, hogy érti - azt hittem egy pillanatra, tagadni kéne elkezdenem, de eszembe jutott az is: mi van, ha így van? Most te lennél...?
Mi van a…?
A zsebembe nyúltam, egy hirtelen ötlettől fogva. Meg kell néznem, a mobilban ő benne van-e. Bármilyen jelet találok-e róla. És az sms, amit pár órája kaptam...? Vagy nem is kaptam? Kihagyott egy kicsit az emlékezetem. Volt valami ebben a helyben...
De semmi. Semmi nem volt a zsebemben. Mindig magamnál hordtam az irataim, a kulcsomat, a pénztárcát,... El is volt várható tőlem, szükségem volt ezekre. De nem volt énnálam semmi. Se mobil, se kulcs,... De úgy emlékeztem, a kezem ügyében voltak még, mikor hazulról eljöttem. Azt se tudtam,... Teljes tanácstalanság volt bennem: csak Kármen volt az egyedüli biztos pont. Hogy itt ez a hely, Kármen meg itt áll.
Megint megcsókoltam, valami meggondolatlanságból. Talán azt akartam tudni, ő mennyire valódi most. Megéreztem vak érintkezésünkben, hogy nagyon is valóság volt ő. Éreztem saját lüktetésem is.
Ő már az enyém volt. Nagyon is az enyém volt. És ahogy sikamlottunk egymás ajkai közt, elfelejtettem minden kérdésem, ami egyáltalán megmaradt: azt a párat, ami kezdettől fogva bennem volt arról, mi ez az egész, miért van itt. Szinte ki se mondtam ezeket. Virágszirom-bőrű két keze a vállamon, karjaim a derekán - majd’ elvesztem én is a kalapja alatt. És aztán ahogy én eresztettem el az ajkait az ajkaimról, úgy eresztette el valami őt magát is a közelemből.
Zavartan álltam, ahogy köddé vált. Csönd volt, csak az autókat hallottam a híd felől. Vádoltam magam. Hogy hihettem, hogy tényleg itt volt?...
Tűnés innen.
Zsebre dugott kézzel - újra érezve is a cuccaimat a zsebemben -, szótlanul és kézenfekvő gondolatok nélkül baktattam el a környékről. Mi volt ez...? El se tudtam gondolni. Amikor meg újra el kezdtem hinni, megint csak azt kérdeztem: hová tűnt? És hogy volt itt?... Eltűnt. Éreztem őt, ott volt, mégis eltűnt…! Aztán megint nem hittem magamnak. Ez így ment-ment körkörösen fejemben, amíg elém nem bukkant a célba vett sörözőnk sárga neontáblácskája. Hát jó, gondoltam, felejtsd már el ezt az egészet, ami az előbb lezajlott, ne is beszélj róla a többieknek, úgy is csak összezavarnának, vagy hülyének néznének. De ami biztos, úgy se hinnének neked – hol is kezdenéd a sztorit, ugyan? Elmesélnéd az álomnőt is?... Ugyan, fiam. Kérd ki a söröd és ne is gondolj többet ma az egészre.
Ahogy ezt hajtogattam, ezeket a bizonyos többieket is szép lassan megpillantottam.
Kezdődik. Na szevasztok.
Hajoltak a csocsóasztal fölött, és amikor megláttak engem, felvigyorogva és abbahagyva a játékot, kezet nyújtogattak, köszöntgettek. Rákérdeztek, mi a helyzet, legyintgettem egy kicsit, még ki kellett találnom a választ, csak semmit az álomhölgyről, ennyi volt nekem a lényeg. Hát kikértem a sörömet, visszamentem hozzájuk – a csocsónál állva még szétnéztem a teremben: valamit, valamit még meg kellett néznem. Láttam hölgyeket is az asztaloknál, hát persze. Meg kell néznem, gondoltam, van-e…? Nem látok ismerős arcokat… Minek is nézzem én…! Visszafordultam végül barátaimhoz, bólintottam egyet a semminek, belekortyoltam az üvegbe, és nézni kezdtem a játékuk.
Utolsó kommentek