Sok magyar lírikus egyik csillag-ősével, akinek verseit, te kötet, összegyűjtöd, még Bubu tanárom is előhozakodott egy váratlan pillanatban egyszer. Előadást tartott, csak úgy, mint amikor a minap is beültem egy órájára. A kan hívott, most ő hallgatja Bubu óráját, és máshoz-szokott fülével szörnyülködik hétről-hétre a Bubu-féle, nyakatekert, követhetetlenül tudományoskodó, idegen szavakkal túlfűszerezett mondatkoszorúin. Jaj, mintha a saját mondataimról beszélnék… De én legalább nem erőszakolok beléjük „interdiszcipliniariális”-, „vertikalizálódott”-, „antihégeliánus”-, „konhermeneutikai medializátum”-típusú szóőrületeket, hogy bárkit is mégjobban összezavarjak. Nem pláne neked, akiben olyan férfiember versei szerepelnek, aki még – bár szeretett leveiben hangoztatni latin, francia és német szállóigéket is – tudott bánni finoman a nyelvvel.
Amikor, Bubu egy majd’ fél évvel ezelőtti előadásán, mint most a kannak, nekem kellett kihámoznom az idegenszavas tudomány-kaotikákból a mondanivalót, és jegyzeteket összehoznom belőle (de utólag mindig a bazsalyostól kértem el, mert neki jobban sikerült), az egyik kitérőjében említette meg Bubu (sok volt neki akkoriban) a szerződ, mégpedig arról jutott eszébe a tanárnak egy frissen kitalált fejtegetés, hogy az új pláza egyik emeleti falára, magasba emelkedve, jó nagy betűkkel, egy Juhász-vers sorait nyomatták fel, és ott díszeleg a szegedi bolthelységek fölött. Bubu jól meglepődött ezen, amikor látta, és nekünk, a hallgatóknak, eltérve az óratervtől, erről hánytorgatta fel elgondolásait: hogyan is függ össze ez a felirat a várossal, az ott járkálókkal, hogyan köti össze a szegedi múltat és jelent, valamint a plázát és a szökőkutat, ahova szintén kiírták már korábban egy Juhász-vers sorait. (Mint utánanéztem, és mint mondtam is neki, mindkét helyen ugyanaz a szonett szerepel.) Bububan, mint sokszor máskor is, felébredt a filozófus, bennem pedig, pár méterrel odébb, valamelyik padsorban, az olvasó bújt elő. Ugyan, melyik verset írhatták fel arra a falra? Már sok versét olvastam – ha figyelmes is voltam, és nem csak siettem a lapokon, akkor tulajdonképpen az összeset. Mint – ez gimis koromban kezdődött, most kicsit, regényeket olvasva, szünetel – több szerző összegyűjtöttjét elolvastam (bár tanulhattam is volna belőlük, a profibb íráshoz). Volt pár délutánom, amit a Somogyi könyvtárban (akkor még nem voltam beiratkozva a TIK-be, mert messzebb volt a gimimtől, mint emez), olvasással töltöttem – de hogyhogy? Ennyire ne lett volna dolgom? A házikat biztos nem csináltam, akkorra már felhagytam velük: egyedül a latint, a németet és az irodalmat írtam meg este, meg reggel a kocsiban. Talán későbbi időpontra volt valami, és ezzel ütöttem el az időt. Lehet, hogy a bociszemű később végzett a latinfakttal, vagy a matek-korrepetálással, lehet, hogy a tesómhoz kellett késő-délután mennem, latin-nyelvvizsgára készülni, vagy a különnémetezés is későbbi órákban lehetett. Mindegy, lényeg, hogy versolvasósabb időszakom volt a gimiben, így túl azon, az egyetem padjaiban ülve, gondoltam, fel fogom ismerni azt a Juhász-verset. Vagy amit még jobban is szerettem volna: legyen tök ismeretlen, most majd megismerem, oszt’ milyen meglepő lesz. De miért is lehettem kíváncsi rá?...
Ezt magamtól is megkérdeztem akkoriban, és gondoltam, már akkor nem egy listámat megírván, ezt az alkalmat is felhasználom egy újabb írására: mik miatt is mehettem el megnézni a Juhász-verset, és te kötet, mik miatt is érdekelhet a szerződ maga? Aztán teltek a napok, és ez akkor elmaradt. Pedig még azon a délután számot vethettem volna. De valami közbeszólt. Talán az élet.
Mert bazsalyossal például ekkor voltunk az egyik legizgalmasabb szakaszunkban. A felfedezés idejében. Egymás felfedezésében. A sok közös témának, az új beszélgetési módunknak, az új, egymásnak átadott, áttanított szavaknak varázsaiban. Az új humoréban. Soha olyanokat nem hülyéskedtem valakivel, mint vele, azelőtt. Csak persze másokkal máshogyan. Azt is inkább a barátaimmal. Ráadásul szerda volt aznap is, és a szerda akkor nagyon bencés és bazsalyosos nap volt. A délutánja, az estéje, sokszor az éjjele… Ha meg nem együtt töltöttük az éjjelt, nyomattuk az sms-eket. Ez is újféle volt. Ezeken kívül meg?... Küszködhettem, szintúgy a lista- és bármi-írás helyett a németházikéval, az angoléval… Ha program volt, ha szakos találkozó, oda mentem… Aztán teltek a napok, péntek lett, a kocsmába is elmehettem – ha nem is emlékszem, hanyadikán, melyik őszi hónap melyik hetében is lehetett ez. Ja, akkoriban is meglehetett a kocsma-time, mert akkor is meg akarhattam tudni (azon a pénteken sem törődve azzal, hogy poharanként háromszáz forintjaim mennek el), mi lehet az észosztóval, a sakkossal (Juhász úr is pont így sorolgatta-sorolgatta, cikkeiben és személyes prózairataiban, egyenként az embereket), a jópofával, olykor-olykor – ha eljött – a vegyésszel, kémiás társaival… Aztán jöhetett egy másnap, amikor úgy este tizenegyig semmit, de semmit nem voltam képes papírra vetni… Hát a Juhász-felirat-adta téma így egyre és egyre kevésbé lett aktuális. És most se az… De ha azt hazudom, Bubu előadása bizony eszembe juttatta szerződ, a felirat őszi délutáni megnézését, a kérdést, miért érdekelt az, és miért érdekel Juhász maga, az talán segít időszerűbbnek áltatni a témát. Nos, miért is mehettem oda? Miért voltam kíváncsi megnézni a feliratot, és miért vagyok kíváncsi gimis korom óta Juhász verseire, másokéi mellett, és szintúgy az ő igencsak viszontagságos életére is? Talán nem csak irodalom-bubuságból.
Az utcanevünkkel kezdődött. Ez a személyes kötődés, ha szárazon, kicsit fantáziátlanul nevezzük meg. Juhász Gyula utcában lakom, mióta az eszemet tudom. Ehhez, kíváncsi vagyok, mit szólna költő uram. Majd egy túlvilági levélben, mint sok mindent, sok mindenki más odaát-levőtől, tőle ezt is meg kéne kérdeznem. Egyszer gimis korunkban a kan, megnézve az útlevelem, átutazván hozzájuk, átolvasva a benne írottakat, rákérdezett: szóval te Juhász Gyula utcában laksz? Mondom, abban lakok. Erre ő, és ott nálatok, Zsombón, csupa ilyen költős utcanév van? Mondom, aha, van egy pár. Neki ugyebár, tudni kell róla, Kosztolányi nagy kedvence. Így kérdezi is: Kosztolányi Dezső utca van? Mondom, az pont nincs. Ehhh, hülyék ezek, legyintett, és rágyújtott.
Hogy Kosztolányi ki volt, hogy nézett ki, ilyen utcanév minálunk nem lévén, sokáig nem tudtam, Juhászról viszont annál előbb lettek értesüléseim: megtudtam, hogy szakállas alak volt, mégpedig egy Tápai-faragta szoborról, a könyvből, amit, még mikor Kisbenceként szobrász akartam lenni, ha nagy leszek, rengeteget bújtam, és majd’ minden szegedi szobrot abból, nem volt nagyon más szakmába-vágó tanulni való, megtanultam. És oda is volt írva – viszonylag jól olvastam, óvodás létemre –, Szeged költője. Hogy ki a költő, arról csak gyerekfejjel annyit tudtam, a versek megírója, mert a verseket bizony valakiknek meg kellett írniuk, különben nem lennének, épp úgy, mint a kisbabáknak is kell egy anyuka, hogy valaki hasából kibújjon – de hogy a költők külön-külön emberek lennének, nem csak egy-egy név, amiket a vers-felmondások előtt, a címhez, oda kell mondani, és hogy személyiségük és életük is volt, kinek jobb, kinek szomorúbb, az túl nagy falat volt nekem, ilyesmire kicsiként nem gondoltam még. Mert azt bizony tudtam, hogy ha az oviban felmondunk egy verset, és az éppen Zelk Zoltán verse, akkor mondani kell, hogy „Zelk Zoltán verse”, és ennyi tudni való a költőkről elég is volt nekem. „A vers az, amit mondani kell”, idéz egy egyszerű és egyben nagyon is igaz definíciót egy kisgyerektől egy későbbi költő (Isten éltesse az öreget), Kányádi. Aranyos mondat, de bizony így is van, sajnos ha az ember megkomolyítja magát, elfelejti ezt a versekről… De nekünk, az ovis csoportban, Juhász Gyula-verset, hiába tudtam, hogy költő-bácsi volt még ő is, sose kellett mondanunk. Valamiért…
Így nem is tudtam, ugyan miféléket írhatott Gyula úr. Volt egy képzelmem, hogy ez a szakállas bácsi, egy-egy kora-nyári napon, bejár az erdőbe, nézelődik a zöld levelek közt, mint egy nagyra nőtt mesebeli törpe, és csöpög róla a veríték, úgy besüt a tisztásra a Nap – rajta mégis ott a fehér ing meg a régies ruhák, mert mégis csak komoly ember marad ő. Még kalapja is van, meg valami fura botja a vállán. És ott verset talál ki. – Teljesen másféle alak volt Juhász, mint költő-nevű utca kiskölkeként én még elképzeltem. Már általánosba jártam, és egyre inkább érdekelt az irodalmi múlt és a költők – nem is maguk a versek, mert sokat nem értettem, inkább a korok és az írók maguk. Innen származtatom kedvenceim, és azt is, amikor a lehetőséget megláttam a versekben, hogy mennyire kifejezheti az ember velük önmagát és a külvilágot. És akkor szembesültem vele, hogy utcanevem embere milyen zaklatott szívvel élt, milyen elkeseredetten, és hogy betegítő szerelmet követett, és még öngyilkosságba is menekült szegény a végén. Elég volt ránézni a képére. Először láttam fotót róla: nem az a ránk néző, szelídebb arca volt, amit már más képeiről ismerek – itt oldalvást ült, és ahogy mondani szokták, beesett szemekkel, egy üres élet súlyát viselve a vállain és a szívében, látszott ez is a tartásán, nem is találta meg, hova nézzen; a homlokán zsírosodó tincsek anyátlankodtak, és a csillagok, amik babérként ölelhetnék költői kobakját, mintha le készültek volna hullani. Igen, itt szedegettem össze ilyesmi korai benyomásokat a költőkről, a Kosztolányi-portréról is megállapítottam valamit, Weöres-éről is, Nagy Lászlóéról is – ezek persze, a későbbi években, életműveket és élettörténeteket meg-megismerve, általában fölülíródtak. Úgy Juhászról is csak jóval később, a már mondott gimis években tudtam meg sokkal többet. De máris tudomásomra jutott öngyilkossága, és a reménytelen, mit reménytelen, azóta kiderült, sose volt szerelme, Anna. Aki, mint már akkor olvastuk róla: egész elhibázott életében élt, és uralkodott örökkön. Miféle végzetes, sötétlő menyasszony lehetett, gondolhattam.
Most viszont, már rég túljutva a kötetednek és az életrajznak elolvasásán, jól tudom, miféle nőt is szeretett Gyulánk, és ez is – sok részletében – elgondolkodtató része az életének. Az egy már önmagában elképesztő dolog, hogy az egész költészetében, Júliától és Zöldi Vilmától eltekintve, szinte ezt az egy nőszemélyt tette igazi múzsájává, közülük is mindenképpen őt egyedül emelte isteni magasságba. „Annának már a koronája készül aranyból és gyémántból szűz egekben.” Ady-nak volt egy Lédája is, egy Csinszkája is, Csokonainak még több múzsája is, József Attilának tucatnyi. Az még oké, hogy egyet szeret egy költő… De hogy egy viszonzatlant? Egy ennyire viszonzatlant, szinte kommunikációmenteset (bár voltak levelőlapok, mint „Annától, a régi, meleg szeretettel” – a fenéket!), ráadásul évekig? Durva, hogy bele volt bolondulva az emlékébe, de ráadásul eléggé teremtett emlékek voltak, szinte teremtett alaktól. Nem volt ő nagy tehetség, hiába képzeltette el ilyen-olyan nagy színésznőnek, elérhetetlen színpadi angyalnak. Ez mondjuk szép is tőle… De mintha szükséges is lett volna érthetetlenül kiválasztott múzsájának, hogy elérhetetlen is legyen. Nem igazán egyezik a vers-Anna a valódi Annával, akinek harmadosztályú szerepek jutottak, és aki, mint Móra Ferenc írta: míg Juhász, „a boldogtalan, csak a stanzák lábait mérte odakint”, „a nő a bezárt ajtó mögött kereste kenyerét, egy hadnaggyal”. Meg a kettejük között lévő kapcsolat maga sem olyan valóságos, nem járták együtt a váradi utcákat, és tuti nem adta oda azt a kézcsókot, amit a Vigasztalásul-ban megírt. Azért az, ahogy tepert nála, például ahogy a kezébe nyomta az új Anna-verset, a semmiből odalépve hozzá, azt hiszem, egy asztali társaságnál, az valahol bájos is, de inkább több benne az, ami keserű. Szemére hányhatnák a túlvilágon, ugyan, miféle nőért rajongtál, te Gyula. Bár pár emlékversben már megtehették. Ebben a mottónak választott versben is kimondja Juhász Ferenc, mi Anna színtere. A „kripta-kupleráj”. Annát viszont érték életében szemrehányások, miért nem volt hálásabb a múzsa-szerepért. De mint nyilatkozta, tulajdonképpen meg is lehet őt érteni: egyszerűen nem tudta szeretni szegényt. Az Anna-szerelem utolsó furcsa szelete, és ez már forgatókönyvekbe illő: ő is öngyilkos lett, csak úgy, mint megálmodója. Ráadásul, az utókor-adta legenda szerint, épp egy Anna-verseket tartalmazó Juhász-kötet volt nyitva az ágynál. Szép egymásra-találás ez a végére. Ja, és hogy még meg is adatott a meghiúsult öngyilkosságú, elmebetegnek is nyilvánított Juhásznak egy valódibb, viszonzott, a nő állítása szerint szűk-körű házassággal meg is pecsételt szerelem is, akit Júliának hívtak, és hogy még ebből sem tudott szegény mit kiszedni, az még súlyosbítja is az esetet, meg a beteg szívet.
A mániás depressziót, vagy hívhatjuk úgy is, a bolondságot már volt pofája egy kortársának, nevezetesen Karinthy-nak Juhász szemére hányni. Erről a – fordított pszichológiában bővelkedő – pszichiátriai párbeszédükről két Karinthy-elbeszélésben is lehet olvasni. Az, hogy valaki ezzel a lelki betegséggel küszköd, önmagában nem döbbenetes, és csak szimplán sajnálatos – de hogy Juhász ezt is milyen hévvel csinálta, mi mindent leírt a melankóliájáról, hányféleképpen ostorozta önmagát, az viszont igen. Már az, hogy ez hogy le tud csapni az emberre, de hogy milyen ön-alacsonyítóvá is változtatja az embert… Ráadásul az olvasó úgy érzi, és a kortársak is így lehettek vele: Juhásznak minden félelme, lelki impotenciája szinte alaptalan volt. Amekkora művész volt, olyan sajnálatra méltó figurává tudta szobrász-szerűen faragni önképét. És ez nem tudatos volt: „borongós” lelkéből ez jött – a lelke formálta ilyenné, a lelke írta alá ítéletét. Kosztolányinak ezt írja egy helyütt: „Jobb szeretnék semmi lenni, mint valaki. Dicsvágy nem bánt, szerelem nem háborgat, élni nem tudok!” – az utókor olvasója, aki pedig ismeri a megmagyarázhatatlan-félelmű Juhász érdemeit, Kosztolányival együtt megkérdezi: miért?! Ugyan miért? Ez a Kosztolányi is, egy társaságban, amikor arra kérték, mondjon el egy szép magyar verset, pont egy Juhász-verset választott, a Mindig…-et. Mi félnivalója volt?... Juhász ebben mégis hajthatatlan tudott maradni.
Egyvalamibe tudta végül mégis csak belehajtani magát, az öngyilkosságba. Az öngyilkosság számomra lélektanilag a legkülönösebb, tettként pedig egyszersmind a leggyávább és valahogy a legelegánsabb halálos ítélete is az embernek, saját maga fölött. És van valami ebben a halálban valahol, ami nagyon heroikus is. Juhász erre a tettre képes volt – sok minden másra nem. Többszörösen bizonyítást tett végzetes akaraterejéről, mert több alkalommal is szembefordult saját, méltatlannak érzett életének, amit szerinte már semmi jóra nem fordíthatott volna. Elhatározásból majdnem a Dunába veti magát, ha meg nem akadályozzák; belelőtt a mellkasába; bevette a mérgező veronált. Aki annyi mindenre képtelennek tartotta magát, erre a sorsbeteljesítésre, elővéve elkeseredettségének utolsó cselekvésirányát, mégis képes volt. És addig próbálkozott vele, amíg élete meg nem pecsételtetett.
Az utolsó képtelen dolog, hogy ez neki egy igazi mélyrepüléssel járt. Amikor olvastalak, te kötet, nyár volt, és munkaképpen egy házra vigyáztam, az időmet ezalatt olvasgatással, zenehallgatással, sms-írással és zsengéim írásával töltögettem a teraszon. Akkor olvastalak el téged is. Emellett azokban a napokban Csáth-ot is, Jim Morrison-t is, Kosztolányit is, Hernádi Gyulát is, Verebes Pistát is olvastam, és talán még mást és mást is. Az előlapodon felirat, nagymamám kézírása: „Bercikémnek karácsonyra sok szerettel, Kata. 1957 dec.
Ismeretlenül is és látatlanban is sok köszönet Dr. Péter Lászlónak és Sándor Jánosnak, mert a legtöbb információt az ő tanulmányaikból ismertem meg.
Utolsó kommentek