„ – Azért nem marad ki nap, amelyiken ne töltenél itt valamennyi időt az írással?
– Persze, ha csak nincs valami. Márpedig valami mindig van. Például az élet, mint olyan. ”
( litera.hu / Parti Nagy Lajos )
Tulajdonképpen el szerettem volna ám mesélni több dolgot is, mint sikerült: eddig a röpke pillanatig is, illetve életemnek egészen a végéig is lett volna a tarsolyomban még valami – csak hát sok tervünkkel, indíttatásunkkal ahogy lenni szokott, ez se ment úgy, ahogy lennie kellett: nem fért ebbe a zsebbe se minden. Késlekedéseim és elmaradásaim okai, bár lehet, ez csak engem zavar, birizgál, és csak magamnak kell magyaráznom, sőt magamnak sem, mégis, az okok így is a következők.
Elkezdhettem volna valamivel korábban, de nem ezt csináltam, amikor a kezdet lehetett volna. Nem írtam én semmit: képregényt rajzoltam, filmeket találtam ki és játszottam le magamnak, azzal együtt, sorozatokat, rajzfilmeket, akármiket – komplett műsorterv lett szinte a fejemben. Máskor meg fényképezőgépet ragadtam, és azt kattogtatva jártam a várost. Karikatúra-rajzolást is gyakoroltam, meg rajzszakkörön igazi rajzot, festést, tustollazást. És amit mindezeknél is többet szerettem gyakorolni: igen rendesen napot loptam. Hol is bújkált ilyen időkben az írás?... Épp hogy színészkedni nem próbáltam, sem zenélni, sportolni. Ezekről tudtam, hogy nem megyek semmire, próba nélkül is. Most meg, hogy írogatok, a dolgot eredendően hátráltatja az élet sok más egyebéhez mérten az írásnak a választottan másodlagos léte. Ezzel összetartozik, hogy az élet csínját-bínját, hadd ne soroljam, miféle tájékainak dolgait, meg is kellett élni. Ha kedves Miss Lapospart egyik levelére visszagondolok, ez olyan formában is eszembe jut, mint: ahhoz, hogy írjak bármit is, még tapasztalatokat kellett gyűjtenem. (No lám, a szerelmeken is, ha már ezt is emlegetem – másféle poklaimmal együtt ezeken is át kellett mennem.) Negyedik okom egy furcsa – talán blőd – munkamódszer, amit alaposnak is vélek: ebben a legtöbb ötletem félretettem, érlelgettem, kisorsoltam, elővettem, és soká tartott, hogy egyiket-másikat írni kezdjem. Végső, legsajnosabbik okom, hogy az íráshoz hányszor, de hányszor nem volt nekem kedvem. Állj-állj-állj, nem az, amikor bármihez is fáradt lettem: a gyengék bűnbakja ez. Én arra a kedv-nélküliségre gondolok, a mindennapi elfáradás helyett, amikor, hiába mondtam magamnak, lépj át a kedvtelenen, bármit-írnom bizony eszem ágában sem volt. Talán megsejtettem valamit ilyenkor. Valamit, amit kifejteni, halasztásaimnak hála, tudom is én, ki fogok-e.
Sajnosok és nem sajnosok ezek, de nem bántam egyiket sem, mert nem erre születtem, és az okok mögött csírázgatott valódi – talán érdekessé is vált – életem, melynek része is volt, hogy mint egy versszakot, magamat is kiépítsem. Hogy valamit nem sikerült elmesélnem, magamról, világomról, azért én nem hibáztatok semmit – más még elmeséli, és rafkósabban -: épp ugyanannyit ér ez a hiány, mint ami papíron megvan; ugyanannyi jut mindkettőbe a korból, amiben jártam, mert ezt a kort valahogy, valami születéssel, egyszer kihalásztam.
Utolsó kommentek