„ Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam . ”
( Csáth Géza )
Sosem sikerült folytatnom az álmom. Azt a kármeneset sem.
De miért is hívom így?... Honnan veszem ezt? Neki neve nem volt. Mondhatnám rá azt is, ő volt Niki, ő volt Vanda, ő volt Réka, Bianka, Klaudia, Luca, nem is tudom már, milyen nevek jutottak még eszembe róla, melyik neveket rendelhettem hozzá a sok lehetséges közül, akárhányszor is el próbáltam őt képzelni, a két találkozásunk óta. És főleg azóta, hogy tudtam, mesélnem is kellene e találkozásainkról, úgysmint róla. Azt hiszem, lógok neki még annyival, hogy elbeszéljem, ami velünk történt, és hogy néven is nevezzem. De a nevét - ha kapott egyáltalán olyat, abban a világban, ahonnan ismerem – mert nem mondta meg, nem tudom. Éppen ezért lett vajmi kevés belőle az a sok más egyéb is, amit megjegyeztem – szeretném, ha körültekintőbben tudnék mesélni róla, mint ahogyan most fogok. Ám kopogós cipőcskéiben ő név- és tény-nélküli ismerősömként sétált bele világomba.
Ismerhettem korábbról is - nem hiszem, hogy csak akkor mutatták volna be. Ezekről az embernek, ha álmodik, és amikor visszatér, fogalma sincs. Csak közéjük csöppentem. Ő volt a társaságban a legmenőbb. Mert, tudjátok, “dumás” volt. És kirívó. Szóhordozó volt. Magabiztos. Kissé kajánnak hatott. Nem irányított ő senkit, nem éreztem középpontban, ott, azok közt a barátnők közt, akikhez kerültem – de hangsúlyos jelenléte mégis kivívta az egész közeg figyelmét. Úgy az enyémet is: ugyan csinos volt, és elbűvölő, idegennek is éreztem. Azt akartam, hogy hidegen hagyjon. Ne érdekeljen. Pont azért szövegeltem, hogy el ne vesszek közöttük – de közben úgy is igyekeztem mondani a magamét, hogy ne is égjek előtte. Mégse törődtem azzal, szimpatizál-e velem, és el se tudtam képzelni, a puszta poénkodásokon és semmiségeken kívül, hogy bármi közös téma is legyen közöttünk. Ezért is lett meglepő, hogy milyen pörgősen és emlékezetessé válóan lökdöstük egymásnak a szólabdákat, mikor már hazafelé indulván, a híd alatti úton, kettesben maradtunk. Olyan ígéretesen közös hullámhosszra pattantunk mi ketten, hogy belénk akart akkor dermedni az esteidő.
Kármennel szemben addig a szócsereberéig nem sokra számítottam. Túlságosan is mások érdekelhetik a magamfajta helyett, gondoltam – nem hogy más fiúk: más emberek. Más körökben kéne mozognia. Most éppen előkelősködnie kellene valami hasonlóan felcicomázott barátnőjével, gyömbéres-vodkás löttyöt szopogatva, inges-fehérnadrágos idősebb szépfiúkkal, páros randin. Nem itt kellett volna a hídnál vedelnie velünk, meg emezekkel a lánykákkal, akik viszont valóban barátnői, és az „occsóbort” sem kellett volna a kezében látnom. Mit kerestél te itt? Mi ez a jó kis kosztüm, a puccos cipő, a karika-fülbevaló? És mégiscsak itt volt a helyed, itt volt jó neked, és én tévedek? Kapásból félreismertelek? Olyan érettnek láttam. És feketén-feltűnőnek. Évekkel ezelőtt álmodtam ezt: fiatalabb voltam, talán ennyire nem tudtam akkoriban kiismerni és helyre tenni magamban a nőket.
Aztán mégis nagyon rátaláltam azokban a percekben. Talán ezért is próbálgattam másodszor is átengedni magam ugyanebbe a világba: kíváncsi maradtam újra rá, és át próbáltam lépni a képzeleten, hátha megfigyelhetem, kikérdezhetem, megszólíthatom még, második álmodásomkor. És néha persze a nappali életben is megpróbáltam megtalálni a mását. Mintázhattam valakiről? Mintázhatott valakit az álmom? És hogy nem, az rögtön nyilvánvalóvá vált: hát maradtak véletlen pillantások, amikor az ő arcát véltem egy-egy idegen nőben felfedezni. Legutóbb egy medencében láttam egy hasonmását – egy barátommal fürdőzni voltam, és csak átsétáltam éppen egyik fürdőteremből a másikba, amikor ott volt, távol tőlem, az a hasonló nő, fehér-piros bikiniben, fürdőző barátai körében. Megpróbáltam egy pillanatra összenézni vele, de nyomban el is fordítottam a fejem, hisz idegen volt, idősebb, kukkolónak nézett volna, vagy csak össze-vissza bámészkodónak, és köze nem volt az álomalakomhoz. A valósban jártam ekkor. Ezt tudtam is jól, nem éltem álmaim bűvöletében. Csak némely kíváncsiság-mag gyökeret vetett, és megmaradt.
De hogy is vélhettem hasonlónak egy-egy váratlan, idegen arcot amannak az arcához, akivel ébren megélt világomban egyszer sem találkoztam? Ennyire konkrét arcot alkothatott képzeletem? Nem, ezt nem hiszem: akikkel csak álmotokban találkoztok, nem is részesülnek szemetekben valódi, kidolgozott vonásokkal. Csak valahol azt hiszitek, volt igazi arcuk, és láttátok is. Nos, én is ezt hihettem. Lehet, kötöttem valami színésznőhöz, akit már elfelejtettem, vagy egy való életbeli lányhoz, akinek azonosságára mégse jöttem rá – mégis egyedi jelenség volt nekem Kármen, álombeli lányra-találásom, hirtelen-ismerősöm, hirtelen-zsánerem. Ha tudni akarjátok, hogy is nézett ki pontosan Kármen – bár nem vagyok egészen híve a személyleírásoknak, ha mesélnem kell valakiről nektek –, körülírhatom egy pár szóval. A többi szavam pedig helyettesítse képzet-homály – mint egész alakot teremtettek a részlet-hiányok szememnek is, amikor álmodtam ezt. Beszéltem már öltözékéről: hogy kosztümje volt, cipőcskéje, és némi (valóban nem sok) ékszere. A fekete kosztüm fölső gombját hanyagul szabadon hagyta, és látni engedett alatta egy másik, szintén fekete, de jóval gyűröttebb, az igénytelenségbe átkacsintató felsőt. Nadrágja nem kifejezetten passzolt az elegánsabb kosztüméhez: farmer-szerű anyagával és kopottsághoz való közeledésével szintén az utcaiságot, egyszersmind az igenis közénk tartozást sugallta nekem. Mit is beszélek? A ruhadarabok tudtak volna üzenni? Csak a testet jegyezhettem volna meg, amit ezekkel a ruhákkal az álom kirajzolt. Alakjáról mégis alig maradt bármi különös, amit mondanék. Talán az arcáról?... Már úgyis emlegettem: volt, hogy a mását állításom szerint már máshol fölismertem. De arcának kérdése hasonló, mint a már elejétől fogva megkérdőjelezett nevéé. Mert nem tudhatjuk, mi is történik olyankor, ha felismerem a Kármen-arcot egy valós személyen: vajon előbb láttam Kárment valóban, és utána azt, aki hasonlít rá, vagy a valós személyhez igazítom ilyenkor Kárment? Úgy nézhetett ki Kármen, mint akit a valóságban láttam, vagy tudom, hogy nézett ki Kármen, és tényleg hozzá hasonlókat találok? Megjegyeztem az arcot vagy utólag gondolom el?
Mint mondtam, jobb’ szeretem rátok bízni, hogy is nézett ki, akiről szó van, de dolgozik bennem a teljesség-igény, így nem siklok el ezen rész fölött sem. Voltak boros estéim, amikor egy-egy lány rákérdezett, milyenféle hölgyekre buktam én. Most Kármen alakjáról részben épp az ő hatásukra mesélek. Meg szerettem válaszolgatni a kérdést, nem kerülgettem el; sorolgattam, hogy a barna szem, barna haj nyerő párosítás volt nálam, és csak aztán mondtam a többi pontot – és Kárment is ilyennek láttam. Kinek mi a zsánere, annyifélének elképzelhetnétek, de nem hagyhattam mindegy-milyennek az álmodottam. Most az egyszer vált volna a személyleírás-kihagyásom üressé. Hát Kármennek, már elmondom, majdnem fekete szeme volt, és saját ízlésemnek megfelelően barna haja is. A haját egy csattal feltűzte, viszont úgy rémlik, valahogy el is fésülte. Amire még inkább emlékszem, az arca jellege: meglepő lehet, de álomi felfedezettem ellenszenves arcú volt. Ellenszenveset akartam mondani?... Úgy kéne körülírnom, arányaiból és természetes összerakottságából, ha gonoszság nem is, de némi morózusság sugallott. Ez süthetett ki szeméből is. Én követtem már, egyazon barnaságon belül, kerekebb szeműt is, ősök-adta keskenyebbeket is, bogárszeműt és szilvamagszeműt is – mogorvácska Kármenem, aki mégis mosolygott nekünk, főleg nekem, valami más szemet viselhetett. De igazából ezt is mind megkérdőjelezte számomra az álmodás-adta homály, és a pillanatnyiság csalóka hit-játéka.
Tulajdonképpen az egymásra-hangolódásunk volt csak, amit határozottan megjegyeztem, és ettől a ponttól is ösztökélgettem a képzeletem, hogy folytassa nekem az álmom. Sokáig az újraálmodásnak e bizonyos kísérlete maradt meg nekem. Hogy miről beszéltünk álmunkban, még így se tudtam: miket mondtunk, miket mondtam ki neki pontosan, és mit szerettem volna még, kérdéses maradt. Nem is tudtam hát rekonstruálni magamnak. Ezért inkább úgy is mondhatnám, megszólaltatni akartam őt, és ez esetben, az ismétlésünkben, jobban is figyelni rá. De amikor próbálkoztam, az mindig csak akaratom-lökte, vágóképsorozat-szerű elmetoporgás maradt, ahol semmivel se jutottam tovább a jelenetben, és nem is jött el maga a második álom.
Meg szoktatok próbálni ilyet? Vagy csak az én bolondságom volt ez?
Nem az ő megidézését gyakorolgattam a képzeletemmel azon a délutánon, amikor eljött a második találkozásunk, de akkor is egy hasonlóval próbálkoztam. A fejemben járt, röpke lefekvésemkor, egy akkori álom. Amikor lefeküdtem, kocsmába készültem a barátaimmal, de már fáradtnak éreztem magam azon a délután ahhoz, hogy útra keljek, és hogy a könyöklős asztalunknál egész este szórakoztassuk egymást. Hát beállítottam az ébresztőórát a telefonomon egy másfél órára, hogy addig is pihenjek, majd belesüppesztettem magam elsötétített szobám nyugalmába. Az az aktuális álom, előző estéről, a fejemben fészkelt. Egy hallgatótársam látogatott meg benne: nem vártam egyáltalán ezt a lányt, de megjelent az otthonomban, egy füzetet hozott. Nem hiszem, hogy akkora szükségem lehetett a füzetre. De elhozta – pedig azt se tudta, hol lakom. Téli délután volt: havon és olvadó jegen vezette ismeretlen útja a házamig; lábán ráadásul korcsolya: azzal iparkodott el ez idáig. A következő snittben már vele sasszézok a közeli, fény-sziluettektől másmilyenné vedlett utcákon. Nincs is korcsolyám, most mégis az került a lábamra. Kitértünk a főútra. Arról kérdeztem, hogy talált el hozzám: azt a lehetetlenséget meséli erre, egész nap kóválygott, mígnem pár utcám végében játszadozó kölök elárulta, hol lakom. Mindezidáig éreztem hölgyismerősöm jelenlétét, de csak ekkor égett fel a tudati látványban az az aggódós-ideges, de mégis szépnek gondolt arc, amit tőle már jól ismerek. Hideg volt a keze, amivel vezetett az úton – korcsolyával nem száguldok elég biztosan. Láttam a műszálkabátja sötétkékségét is, annak egy pár véletlen sárga varratát, és a redőket, a domborokat. Bennem bújkált az az eshetőség, hogy – hiába nem volt túl sok közünk egymáshoz – megcsókoljam ott. És az az álom itt ért véget. Most meg megpróbáltam, azon a délutánon, a sötét szobában, hozzászólni – az ő álmodott változatának álom-nélküli maradványához, az ő halvány fél-emlékmásához. Újraismételgettem a megbeszélteket, újrajátszogattam a párbeszédet kulcsszavaival: korcsolyáinkkal megint azokat az utakat szeltük, megint arról kérdeztem, hogy talált ide – most se tudtam, minek is hozta el azt a füzetet, mi szükségem lehetett rá, hogy így, időn-fagyon is átkelve elhozza –, majd megint megválaszolta, a szájába adogattam a szavait, megint magam elé képzeltem, megint csak a kezét fogva. Nehéz volt folytatnom a jelenetet, túlontúl szabad kezet kaptam: ezért is akartam ekkor is, és más hasonló kísérleteimnél, hogy az álom folytassa önmagát. Engem meg csak vonjon be. Nem törődve azzal, hány perce is fekszem anélkül, hogy hagynám a testemnek, hogy átengedjen engem az elalvásnak, csak lapítottam magam a sötétség egy választott medrébe, és ismételgettem a történteket és a mondottakat, az álom-kövületben toporogva.
De arra riasztott az ébresztőzene, hogy megint elszakadok egy helyről, de mégsem onnan, mint ahova számítottam, hogy érkezem. Bizonytalan idejű alvásom gyors álmodásában egészen máshol voltam, más helyen. Konkrétan városom sétálóutcájában vezettem kézen fogva egy újabb egyetemista lány-ismerőst, egy sörözőbe, teázni. Egy tablót nézegettünk előtte, egy kirakatba rakva. A gyors ébredés sorjában felidézi pillanatnyi álmaink sosemvolt előzményeit. Így tudtam is rögvest, hogy át is vágtunk a közeli parkosított téren, mielőtt ide és a teázni-vezetésemig eljutottunk. Már fogtam a kezét akkor is: nehézkesen, de ráidomítottam erre a módra. A valóságban nekünk sem volt sok közünk egymáshoz. Emlékszem a szürke kabátkára, a fehér-bordó hátizsákra, és arra is, milyen babusgatnivalóvá lett az amúgy kissé távolságot tartó, de a kisördögséget magában hordozó és felkacsintató hölgy. Nem is csodálkozom az álom-énen, hogy elhívta, hogy még nem engedte. De az álom elengedett engem: eddig tartott.
Idő van…
Másfél órával később lett, mint lefeküdtem, jelzésszerűen felriasztott a kért zene, és a szobámban voltam, esteledett, indulnom kellett, és semmivel se éreztem kevesebb álmot a szememben. Összekaptam hát magam, ha már itt volt az idő, a zenét kikapcsoltam, időközben a barátnőmtől érkezett sms-t megnéztem, visszadőltem egy percre, gondolkoztam egy kicsit a válaszkámon, meg átfuttattam magamban, hogy jót tett-e a pihenés, és hogy hány percem is maradt összekészülődni, meg az újabb fura álmot, amiről tudtam, hogy szintén meg fogom jegyezni, végül felkeltem, hogy a fürdőszobában helyrepakoljam az ábrázatom.
Aztán tűnés.
Eszembe jutott még, hogy föl kéne írnom ezt az álmot is, mint a többit is, amit feljegyeztem az ezt megelőző másfél-két éve, de idő hiányában letettem róla – és még érlelni is akartam a dolgot, hátha eszembe jutnak újabb részletek, érzetek, a lánnyal kapcsolatosan, és magammal szemben.
Mennem kéne.
Fogmosás, fésülködés és arcszeszezés után válaszoltam a szunnyadás közben kapott sms-re, felöltözgettem, zsebre tettem mindenem, kulcsot ragadtam, elhagytam a házat és elindultam a megállómba.
Olyan szerencsétlen időpontban kaptam buszt, hogy rengeteg idő maradt a kocsma-kezdésig. Nem szerettem késni, így nem is választottam azt a járatot, amellyel ha mentem volna, jóval később érek le a helyiségbe, mint a többiek. Inkább voltam ott valamivel hamarabb, mint hogy többször ugyanannyit késtem volna. Tudtam, hogy akkor még senki emberfiát nem találok ott lenn, csak a csöndet, az idegeneket és a kocsmárosnőt, úgyhogy fogtam magam, és az időt megragadva kisebb sétára indultam.
Majd ötvenkor visszaindulok. Késnek ezek, legyen ötvenöt.
Pont az a hely leledzett a közelben, ahol a réges-régi álomban Kármennel hazaindultam. Ez nem is jutott eszembe most, amikor oda tévedtem, a híd lábához. Egyszerűen arra vitt az utam, és már nem is tudom, merre kanyarogtak éppen a gondolataim.
Most jóval valószerűbben és hallgatagabban fogadott az a kicsike tér, a találkozás színhelye, mint egykor, de a távol-utcalámpa-világította félsötét egész hasonlóan festett. A szél a kezeimen és a halántékom körül futkosott: most téliesedett az idő, nem vett körbe az a se meleg, se hideg levegő, amibe akkor régen belecsöppentem.
Te…?
Kármenre ebben találtam rá.
Utolsó kommentek