És már-már azt
hinném, te lettem
egyszer, csak mert
magamról moslak
a tusban,
mióta felettem
úgysmint feletted egy
lett az ég,
bőröd és bőröm
sebet cserélt,
ha hagymát pucolsz
épp, egy fazék
felett így
könnyednek sós felét
testem adja, s tied
azt, mi szép,
csakúgy a
verítéknek, hogyha
tornázni mész,
derekadban az
én izmom mozzan
és megrogyva
az én csontom
ég. Mikor panasz
áll fenn, ülsz,
cigit gyújtva reggel,
én gondod szinte
köntösödben
fújkálom el,
s ha már te lettem,
én is lettél,
a busz-tömeggel,
miben éltem,
de már feledtem,
bár én közelgek,
te érkezel.
Pár satnya évem,
mit felettem,
tükrömben arcodon
kérgez el,
és úgy rajtam
te időd: ha nőt
mesélek, te
csókolod, számmal,
ha fiúról hallgatsz,
én vetkezem,
kiskorod játszod
én mamámmal,
villanyt te gyújtnál
s fényt vet kezem.
Buszom megjött,
tied már menne:
ha indulunk
szobádból egyszer,
táskád átveszem,
s magunk benne
úgy cseréljük. Így
míg törekszel,
hogy feljuss,
megvárlak itt, de te
maradsz, én megyek
el, bár te ülsz
fenn-helyen.
A minket-hittete
városaink csak,
tán mik egyek.
Mert e konstans honok
kifednek,
és nagytető alatt
nagy tájon
gyűröm rögöm
rögre, hol terülsz,
közös-földtől
piszkos nadrágom,
birtokunk, hol
derülök s derülsz.
Utolsó kommentek