„ számadás helyett mindig mindig van egy tervem
egyik nap megírom másik nap elkezdem ”
( 30Y )
Amikor még az a para merült föl, hogy hűha, mi lesz, ha nem vesznek fel egyetemre, mert miért ne lehetne ezen is égni, mindig azzal rendezted le a dolgot anyádnak, hogy bakker, legfeljebb elmész majd kocsmárosnak. Nyitsz egy kocsmát a haverokkal, oszt jó lesz, bölcsészkedni lehet a pult mögött is. Na most ez a nevetséges és hozzád nem is illő eshetőség már kiveszett, elveszett, hiszen fölvettek, de néha – amennyi gondolatodat lefoglalja a jövőd tervezése, meg hogy mire is vagy tulajdonképpen jó, és miből is tudnál nagyobb hasraesések nélkül az akkori világban pénzt keresni, nem is csoda – ugyanabban a kétes, mihez-is-kezdjek-ha-elvágódok-érzésörvényben találod magad a fogyó idő, az emésztődő energia és a tudásgyűjtés-próbálkozások közepette. És simán eszedbe jut, hogy de könnyen mondtad még akkor, hogy te leszel a kocsmáros Bence, ha nem sikerül, pedig a vendéglátáshoz és a vállalkozás-vezetéshez ugyanannyira nem volt közöd, mint most sincs. Azért, ha ilyenkor elhaladsz a Cuba vagy mondjuk a Propeller mellett, megmosolygod az összeset, azt gondolva, a vezetőjüknek olyan jól mehetett: csak belefogtak a kitanult dologba, amikor azt gondolták, szeretnének egy kocsmát. És lett is az összesnek imidzse, meneti körforgása, törzsvendég-nyája.
( Na jó, tudjuk, hogy ez kurvára nem ment ilyen könnyen, pont, hogy soha nem így megy ez, pláne úgy, hogy ennek is megvan a túlélési harca. Átszűrődő naivságokért elnézést. Csak hadd szépítsük az életük. )
De ugyanezért szimpatizálsz teljes elismeréssel a színészek iránt, vagy a fodrászok iránt, akiknek bejött a dolog: ők kurvára azt csinálják, amit szerettek volna, és értenek is hozzá, és el is ismerik őket a maguk szakmájában, akármilyen másmilyen is a dolog nyugaton, és akármekkora verseny is van maguk körül. Hasonlóan bírod, ha képzőművészeknek jön be a dolog, mint a bazsalyos apukájának, vagy a szobrásztanárnak: akármekkora erőfeszítéssel is jár, és akármilyen nehéz bárhová is eljutni ezen a gyakran egyáltalán nem kifizetődő területen, ők és társaik tök jól összehozták, mert ezek akartak lenni, miközben ezt is szerették művelni. Tinektek meg, kikerülve az egyetemről, kurvára résen kell lennetek. És sokszor persze azt hiszed, nem fair. Pedig ez az élet. Itthon mindenképpen.
Sokszor olvasod a dizőz blogján, ő mi minden akart már lenni, hogy űrhajós, vagy tudod is te, mi minden. Jó’ van anyukám, mondod, mindig továbbolvasva az aktuális lényegek felé, de közben ha belegondolsz, tenálad is így volt, és – még ha olyan sokat nem is jelentenek, se ma, se akkor, gyerekkorodban – felsorolhatóan te is akartál lenni rendőr, tűzoltó, és ami a legfurcsább, golfozó. Labdajátékok és te, az schluss, az kész, nem értesz hozzájuk. Ezután meg jött a képregényrajzolás, amit a jövődbe is el tudhattál képzelni, biztosan, nem tudni, de ez viszont már elgondolkodtatóbb. Tulajdonképpen jó hogy letetted azt a ceruzát, mert – ugyan az iskolatársakat elszórakoztatták Patrick-ék, meg a TV-Comics karikatúra-celebjei, meg a detektív-paródia-alakok, meg a Dolgok hasonlóan komolytalan és parodisztikus világa – a képregényrajzoló Bence csaknem szintúgy éhen halt volna, mint bárki más, aki erre alapozza a jövőjét. Jó, támogatásokat meg díjakat be lehet zsebelni, de a puszta szórakoztatgatáson kívül (azt is jól kell ám csinálni, frissen, körültekintően és sűrűn) nemigen sok gyakorlati haszna van, amikkel embereket el tudna Bence érni. Olyan ez, mint a magyar rajzfilmgyártás, ebben ugyanannyira kevés lehetőség van, ugyanazzal a homogén megcélozható fogyasztóréteggel. Nem leszólásképpen mondjuk ezeket, de akkor sem lehetett volna Bencének olyan szerencsefia-sikersztorija ebből, mint egy amerikai képregényrajzoló fiúnak. Azokból sok volt már, és milyen jól is jártak.
Hát amerre fele most kacsintgatsz? Továbbra is a kreativitásodat szeretnéd bevetésekre küldeni, mintsem üzleti érzéket, amennyi annyira mégsincs, vagy tanítási hajlamot, ami még annyira sincsen, vagy politikai-diplomatikus készséget, amiről nem is tudod van-e, annyira nem érdekelnek az ebben lévő lehetőségek, hát marad emez, meg valamiféle érdeklődésből a reklámszakma. A reklámos Bencének talán sok kihívása lesz, de izgalmas feladatok várják a strategizálásban, azonban – nyilván – az út nem lesz egyszerű, gyakornokoskodás, állásinterjú, versenytársak, tudjuk is mi minden, és hogy hogy lesz, és milyen sorrendben, általában itt is szólsz magadnak, hogy hé, csak szépen sorjában, arra vannak itt ezek az évek, nemsoká gyorsíthatunk, csak még erre az útra se léptél rá két lábaddal. Talán jobb is, ha nem előre próbálod megmondani, hogy kéne ezt, és elég lesz, ha utólag elmeséled, ha összejött a dolog. Persze remélhetőleg nem lesz nagy sztori, inkább jókor-voltál-jó-helyen-típusú összeg.
A másik, ami egy jó ideje vonz, a fordítás, hiszen abban is lehet kreatívkodni, meg ismerned kell nyelveket (folyamatban), meg a saját nyelved (ez félig kész is), és, harmadik szempontként, ha te magad nem is tudsz nagyobb műveket összehozni – hisz nem erről szól az életed –, már meglévőekhez ezzel már annál is inkább közöd lehet. Néha megijeszt a reklámipar felé nézve a feljebb jutni nem tudás gondolata, és olyankor gondolod a te megalapozott B-tervednek fordító Bencét. De igazán akkor működne a dolog, és akkor éreznéd hasznosnak és kerekebbnek is magad, ha mind a kettőből tudnál plusz pénzeket kicsikarni.
Az pedig, aki tulajdonképpen már csaknem megvagy, de a felfátyolozgatott jövődben is meg szeretnél maradni, a valakik Bencéje, mert ugye „szeretném, ha szeretnének, s lennék valakié”, annál fontosabb bizony nincs, hogy ennek meg emennek te vagy a barátja (még ha ők maguk össze is vannak veszve, vagy mit se tudnak egymásról), pajtija, haverkája, ezeknek-azoknak a fia, tesója, valaki-bizonyosnak pedig a csókolója-szeretője. Ezt már tanulgatod, és nincs, amiért bármelyiket is el lehet adni, sosem szabad elfelejteni, hogy ha össze is omlanak a falaid, még van más házba betérned.
Ha pedig az se lenne? Nos, akkor születne meg a csavargó Bence. Aki még ugyanúgy menő.
Utolsó kommentek