in anno Dominae
Szép estéket, Dominika,
szép estéket, Dominika,
nagybetűsbe engedlek én.
(Nincs jó rím, itt van e hiba.)
Egy mesém a végéhez ér.
Na de mindegyiknek, aki egyszer elmegy.
Az ember újramondja ellőtt vicceit,
felidézi füstjeit a régi helynek,
lejátszaná megint a CD-jét, amit
kölcsönkapott, ki tudja már, mi végre. Ekkor
merengni kezd, hogy is volt, és nem érti,
őt, kit ma bír, ugyan miért kerülte egykor.
Tovább agyal, már azt sem tudja, kérdi,
hogy velük ezután mi lesz vajon,
eszébe jut-e majd az ő neve,
integet-e, ha látja egy padon,
trolin, buliban összefutnak-e.
Hogy lesz ez és mihez kezdnek, na és
most mondani annyi jó, annyi kac
után mit akarjon? A lényeg ez.
Hát "örülsz, ha meglátsz", vagy "letagadsz"?
Bánom is én.
"Találkozunk majd", vagy az "ég veled"?
Mit tudom én.
Még várj, ez nem az az óra, most előtte,
a búcsúnál szólni valamit volna jó.
Gyorsan kérdezni lehetne, amíg lehet,
az miért, az mit jelentett - de mégse, hahó,
mondjunk inkább valami igazt, még egyet,
egy apróság legyen, csak egy útravaló,
most, hogy máshol, hogy szembe többet nem jő,
most, hogy nem libben masszázs-szava selymén.
Mit láttam benned?, mondja egy, ha felnő,
kell még egy szó, így meg a Demjén.
Ugye, így van, még ha a rím ilyen olcsó,
eszerint súgjon neki, hátha utolsó,
köszönve, mit megnyert, köszönve, mit vesztett.
Azt mondják, néha én is, mintha érteném,
kiről szól, similis simili gaudet.
(Ez itt latin, kérem, hiába, holt nyelvet
közöttünk kikerülni máma se lehet.
Biztos dereng, az állítmány, az alany,
a dativust szintén aláhúznád még itten.)
És búcsúztam és mindig búcsúzni fogok
azoktól, kiket hozzám hasonlónak hittem.
Hát szép estéket, bármiér',
barátom, úrnőm vagy kincsem,
egy mesém a végéhez ér,
talán tanulsága nincsen.
Utolsó kommentek